Egy elbaszott love story HanByul x Jonghyun

HanByul POV

Tavaly a karácsonyi buliról meglógva ünnepeltük a negyedik hónapunk. Én eszméletlenül boldog voltam, végre úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a személyt, aki mellett leélhetem hátralévő napjaimat. Először furcsa volt, emlékszem, Jonghyun konkrétan szembe röhögött, amikor nem tudtam hova tenni vallomását. Igen, talán az volt életem legcikibb pillanata. Tudatlan bárányként adtam meg neki a lakásom címét, az egyik közös koncertünk afterén. Amikor beállított hozzám, akkor is éppen a másnaposság örömeit élveztem, ehhez társult az ő gatyaszaggató vigyora és az az egyetlen szó, amit nagy előkészülettel mondott ki: „Szeretlek.”. Na most, képzeljetek el engem, aki egy szál boxerben nyit ajtót, kómás fejjel, nyuszis mamusszal és döbbenete egyre nagyobb lesz ahogy, a szavak eljutnak a tudatáig. Zavartan néztem lefele és csak makogtam összevissza, mint a filmekben, amikor a lányok az első nagy szerelmüket élik. De álljunk csak meg egy szóra. Én eddig a szent pillanatig abban hitben éltem, hogy én egy száz százalékig hetero ember vagyok, de jelenleg egyre inkább csak azt érzem, hogy a tudatom fokozatosan elködösül és egyre csak az a szó jár az eszembe. A gondolatmenetemet megszakította Jonghyun féktelen nevetése, mire olyan döbbenet ült ki az arcomra, ami vagy három ember arcát kitenné. Összekócolta a hajam, majd csak egy laza mozdulattal beljebb lökött, majd maga után az ajtót is bevágta, ledobva az egyik félreesőbb helyre a csokrot, majd felém lépett, de ezzel csak arra késztetett, hogy hátráljak, de persze, mint minden mesében, a fal mindig közbe szól. Nekipréselt, s lassan fújta ki rám a levegőjét, szemeimből pedig valami választ akart kicsikarni, de abban csak az értetlenség, és kíváncsiság keveréke tombolt, sőt leginkább az utóbbi, amit Jonghyun hamar egy sunyi mosollyal nyugtázott.
- Csak nem kíváncsiak lettünk? – nyalt végig száraz ajkain, ami talán most a legszexibb dolog a világon.
- Jelenleg… igazából… nem is tudom mire gondoljak. – mondtam eléggé határozatlanul.
- Csak mondd ki azt, ami legelőször eszedbe jut, és csak azután haladj afelé, amit a gatyád akar. Nekem eddig bejött. – vigyorgott rám ártatlanul.
- Szóval a gatyád, ma lovagias kedvében van. – forgattam meg szemeim. Amilyen szép kezdés volt, úgy is baszta el.
- Most miért váltottunk hangnemet? – harapott rá alsó ajkamra.
- Szerinted nem tudok arról, hogy nagy játé… - csókolt meg, de nekem eszem ágába sem volt visszacsókolni. Legalább is addig nem, amíg az akaraterőm engedi.
- Csókolj vissza… - duruzsolta fülembe.
- Nem akarok… még. – fordítottam oldalra a fejem.
- Még? Mi kell a márhoz? – fordította vissza.
- Figyelj, Jonghyun. – toltam el magamtól. – Itt vagyok előtted egy boxerben, legszívesebben elszaladnék. A fejem tele van olyan dolgokkal, amik alapesetben nincsenek, és nem tudom mennyire gondolod komolyan azt, amit az ajtómban mondtál. Semmi biztatót nem hallottam rólad és a párkapcsolataidról és momentán még azt sem tudom, hogy miért magyarázkodom neked ennyire, hiszen te is férfi vagy, és én is, és azok a gondolatok nem hagynak nyugodni, így az agyammal most nem igen osztozunk egy véleményen. – magyarázkodtam.
- Mi nem hagy nyugodni? – kérdezte.
- Te. Hogy mi lesz ha visszacsókolok, mert ha én is elveszítem a fejem, nem viselnék el még egy csaló… - újból félbeszakított egy csókkal, ami az előzőnél sokkal követelőzőbb és egy másodperc alatt megtörte az agykontrollom. Kezem szőke tincseivel kezdett babrálni, miközben az övéi derekam köré fonódtak.
- Most a lehető legbiztosabbra megyek. – nézett komolyan a szemembe.
- De, azt azért tudod, hogy én még nem szeretlek? Szóval, ha esetleg ki akarnál borulni, vagy valami, csak tudd, nekem idő kell ehhez. – néztem a mamuszom.
- Ha azt a méget ledöntöttem, nem hiszem, hogy túl sokáig kell várnom. – kuncogott.
- Jobb lesz, ha most hazamész. – vigyorogtam rá pimaszul, ahogy ő tette nem rég.
- Jó, de egyet ne felejts el! – vigyorgott rám, miközben elindultunk az ajtó fele. – Szeretlek. – puszilt meg, majd úgy, ahogy jött ajtót becsapva távozik. Apró sóhaj kúszott ki ajkaim közül, és a konyhába menve csináltam magamnak egy jó nagy adag zöld teát, hátha segít a gondolataim elrendezésében. Ahogy a poharam tartalma egyre inkább csak fogyott, eljutott a tudatomig az, hogy én most konkrétan Jonghyunnal járok…

... 

A hónapok hamar elteltek, és én is egyre jobban feloldódtam a közelébe. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz időszakaink, mert voltak, de általában hamar beláttuk, hogy ez így egyikünknek sem lesz jó. Természetesen nem akartunk veszekedni, de a munka, az állandó nyomás, a fanok állandó pesztrálása mindegyikünknek sok volt, és ha nem volt más, akkor egymáson vezettük le. Ordítoztunk, sőt az én részemről még egy pofon is elcsattant, igaz annak hatására már mindketten képesek voltunk lenyugodni. Ekkoriban már igenis komolyan gondolkodtam a kapcsolatunkon, kezdtem azt érezni, hogy igen, én most tényleg beleszerettem valakibe, és nagyszerűen érzem magam. A veszekedéseink meg…  csak megerősítették az érzéseinket. Úgy szidhattuk a másikat, ahogy csak akartuk, de egyikünk sem volt hajlandó kimondani, hogy szakítsunk.

…

A karácsonyi buli előtt, miközben készülődtem elhatároztam, hogy végre elmondom Jonghyunnak, hogy szeretem. Jó, igazából még nem tudtam, hogy honnan szedek hozzá bátorságot, vagy esetleg veszek egy boltba, csak reménykedtem, hogy nem rontom el. Persze ő teljesen keresztül húzta a számításaim és a buli kellős közepén elráncigált a lakására, a pia már feloldotta minden gátlásunk, így hatalmas nyekkenéssel érkeztem neki az ajtónak, s követelőző ajkak tapadtak a sajátjaimra. Mindketten kapkodtuk a levegőt, és instabil léptekkel haladtunk az ágya felé, aminek természetesen az emeleten kellett lennie. Lépcsőzés közben mindketten letéptük egymás felsőjét, és próbálkoztunk azok cafataiban nem elbotlani. A nyögések és a morgások egyaránt szaporodtak mindkettőnktől és valaki hihetetlen erővel lettem belepasszírozva az ágyba, ami ezt egy hatalmas nyekkenéssel jelezte.
- Ugye tudod, hogy többé nem találkozhatunk? – hallottam meg rekedtes hangját fülemnél.
- Nem érdekel… - nyögtem fel, ahogy megéreztem kezét férfiasságomon.
- Reggel fog… - hajtotta le fejét, s mindent abbahagytunk, amit eddig csináltunk.
- Jonghyun… még nincs reggel. Lehet, hogy reggel sztárok vagyunk, de az este, az csak a mienk. – húztam végig kezem mellkasán.
- Makacs vagy, mint mindig… - sóhajtott fel egy kisebb vigyor kíséretében.
- Erre neveltél. – nevettem fel, s lassú, gyengéd ízlelgetésünket fokozatosan váltotta fel vad, pórázon tartott érzelmeink kibontakozása…

…

A reggel már tényleg elviselhetetlen volt, de nem a fejfájás miatt. Őszintén szólva, az volt a legkisebb bajom, a második pedig az, hogy a nap készült kinyírni a retinám. Egyedül ébredtem egy levél volt mellettem. A ruháim valahol a ház különböző részeiben. Miután a látásom lényegesen jobb lett elővettem a levelet és elolvastam a tartalmát. Csak annyi állt benne, hogy kapcsoljam be a TV-t. Eleget téve a kérésnek lebotorkáltam és bekapcsoltam azt. A következőt kérdeztem magamtól. Miért? Nagy betűkkel foglalta el a fél képernyőt az, hogy „Jonghyun házassága”.
- Nos, megtettél minden olyat, amit majd a házasság szent kötelékében nem fogsz tudni? – jött a kérdés a riportertől.
- Igen, megtettem mindent, semmit sem bánok. – mosolyog őszintén a kérdezőre.
- Van valami, amit szeretnél megosztani a közösséggel, a műsor végeztével? – tanakodik tovább a riporter.
- Igen… - nevet fel kicsit zavartan. – A nagy sietségben valamit a konyha asztalomon hagytam, pedig dicsekedni akartam vele, mindegy, majd dicsekedek a szép feleségemmel. – dob be egy gatyaszaggató vigyort, és a riporter Jonghyunnal együtt elköszön.

Érdekes mód, azon-és attól a naptól kezdve, többé nem sírtam.

…

Ez év karácsonya van. Jelenleg egy vonaton ülök, ami elvisz a következő turné állomásomra. Kiléptem a Led Apple-ből, és szólistaként éledtem fel poraimból. Lehet, hogy már egy éve nem sírtam, de a dolog, akkor is eléggé kihatott rám. Cigi nélkül nem vagyok meg, minden nap elfüstölök majdnem egy egész dobozt. A menedzserem most is próbál papolni nekem, de egyik fülemen be, másikon ki. Iszok is, ráadásul a sok éjszakai kijárástól kialvatlan is vagyok. De, most nem ez a legnagyobb problémám. Tudjátok, hogy ki ül velem szembe a négy személyes vonatkabinba, és majd kiszúrja a szemem a vigyorával, és aggódó tekintetével? Igen, Jonghyun. Próbáltam szúró tekintettel figyelmeztetni, hogy ne szóljon hozzám, de nem jött össze.
- Hordod. – jegyzi meg félhangosan.
- Egész jó kiegészítő, és emlékeztet arra, hogy ki vagy valójában. – mondom gunyorosan.
- Miért ki lennék? – értetlenkedik.
- Egy érzéketlen köcsög. – mondom ki lazán, mire mindkettőnk menedzsere felkapja a fejét, a papírjaik közül.
- Mr. Kim; nem szeretne meginni egy kávét? – ajánlja fel a menedzseremnek Jonghyun csicskása. – Bizonyára sok mindent akarnak megbeszélni. – szemeim kétszeresre nyílnak.
- Ne mondd, hogy túl nagy volt a pofád és elmondtad neki? – esik ki a kezemből a cigi.
- Ugyan, kicsit leittam magam. – von vállat.
- Miért van az, hogy mindig eléred, hogy az idegeimen táncolj? – kérdem ingerülten, és a menedzserek távoznak a légterünkből.
- Mert szeretsz. – mondja ki hűvösen a szavakat, mintha ez lenne a világ legundorítóbb dolga.
- Én? Egy olyan érzéketlen barmot, mint te? Leragadtál egy évvel, Jjongie. – ironizálok.
- Te is. – von megint vállat.
- Pontosan mit is akarsz most elérni? – marok a pulcsimba.
- Azt akarom, hogy kiborulj. – válaszolja ridegen.
- Miért? – csikorgatom fogaim, hogy nyugalmat erőltessek magamra, mivel már majdnem eléri a célját.
- Akkor legalább őszinte vagy magadhoz. – morogja.
- Nem értelek, te vagy az egyetlen, aki nem őszinte magához. – pislogok rá értetlenül.
- Én még mindig szeretlek. Sosem mondtam, hogy nem. – mosolyog rám.
- Ja, igen, ahogyan szerelmes vagy a legújabb rongyba, ami most jött a kedvenc boltodba. –forgatom meg szemeim.
- Néha szeretek nosztalgiázni… - ránt hirtelen az ölébe, én meg csak pislogok, hogy mi van.
- Engedj el… - morgok rá, túl erősen szorít. – Mindjárt visszajönnek…
- Nem fognak hidd el. – suttogja ajkaimra, majd óvatosan megcsókol és, mint azon a bizonyos első napon, megint nem tudtam tenni ellene. Tudtam, hogy túlságosan is gyenge vagyok ahhoz, hogy haragudjak rá. Tudtam, hogy túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy ne szeressem, és tudtam, hogy ez megint megtörténik.
- Hiányoztál, Hanbyul. – nyal végig nyakamon, mire egy sóhaj szökik fel a torkomból. Az érintései, semmit sem változtak, és a tudat, hogy egy éven keresztül más élvezte ezeket az érintéseket megőrjít. Kiborított… ezért is gondolkodok ilyeneken? – Sosem nyúltam ahhoz a nőhöz, ne is gondolkodj ilyeneken. – néz mélyen a szemembe.
- Hihetek neked, most az egyszer? – kérdezem rekedtes hangon.
- Talán. – kulcsolja össze kezünket, és megpillantok egy ugyanolyan gyűrűt ujján, mint ami nekem van.
- Ezt minek kellene vennem? – mélázok el.
- Ígéretnek. Fogalmazzunk úgy, hogy nem fogsz többé levakarni magadról. – vigyorog rám, s kisöpör egy tincset a szememből.
- És ha én ezt nem akarom? – hajolok nyakához.
- Olyan opció nincs. – futtatja kezét nyakamra, amit biztatásnak véve kezdem harapdálni a nyakát.
- Egyébként ezzel a vörössel, a lázadó korszakodat éled? – nevet fel.
- Nem akarnád te azt látni. – térek át ajkaira.
- Erre nem fogadnék. – vigyorog rám, s feltűnően elkezdi lehámozni rólam a pulcsim.
- Azt hiszed tudnál kezelni? Nagyjából egy évnyi gyűlölettel vernélek meg. – nyalok végig alsó ajkamon, amit figyelmesen néz végig.
- Lennének jobb ötleteim. – vezeti le kezeit gatyám korcához. Még válaszolni sem hagyott, egyik keze már is alsón keresztül kezdett kényeztetni, mire hirtelen felnyögtem. – Látom még mindig érzékeny vagy. – vihog.
- Fogd be. – vágok kisebbet a mellkasára, és vörös fejemet az ablak felé fordítom, amiből pont visszatükröződünk. Nem tehettem róla, de valamiért undorodtam az ott lévő képtől. Piszkosnak éreztem magam, és zilált ábrázatom nem segített ennek megoldásában. Olyan, mintha nem is magunkat látnám, hanem másokat. Kint esik a hó, a hangszóróból halk karácsonyi zene szól, és most nekem kellene a legboldogabb embernek lennem ezen a kicseszett bolygón. Még Jonghyunra se tudtam fogni, hiszen melegség járja át tekintetét, nem az a hazug, tükrös tekintet, mint, amit régebben látni szoktam. Velem lenne a baj? Még ezt sem mondhatom kifogásnak, hiszen elég látványosan ráizgultam, és ezzel lassan teljesen az őrületbe kerget.
- Én próbálok a kedvedre tenni, de te meg rám se bagózol? – áll fel hirtelen és nekiprésel az ablaknak.
- Én.. csak… - nézek rá riadtan. – Csak… - keresem a szavakat, de nem akarnak jönni.
- Megértem. – villan fel újra a mosolya. – Tudod, annyi ideig néztél kifele, hogy felkeltette az érdeklődésem. A kép, amit láttam nem nyerte el a tetszésem, viszont az már sokkal inkább, hogy te vagy rajtam. De kérdem én, minek ez a giccses körítés? Hó, zene… most komolyan? Hiszen… - vágok közbe.
- Mindketten utáljuk a karácsonyt. – nevetünk fel egyszerre.
- Boldog karácsonyt! – csókol meg.
- Boldog karácsonyt! – viszonzom azt, s kezeim nyakára fonódtak, s így vált kedvenc és talán legerotikusabb ünnepünkké a karácsony.




Ő, hát izé. Ja, a vége érdekesre sikeredett, de olyannyira karácsonyi hangulatom van, mint egy pulyka öröme a hálaadásban.^^ De, azért boldog karácsonyt mindenkinek.<3