Tanúvédelmi Program (SugaKook) 4.rész

Suga POV

Higgadtan hallgattam SoJung beszámolóját, még mindig nem tudta felfogni mi történt.
- Kicsit kiborultam, és hazaküldtek. Tudom mire gondolsz, ha nem bírom az ilyen dolgokat, miért ott dolgozom? - ült le szomorúan.
- Meg se fordult a fejemben. - fogtam meg kezeit, s kicsit megszorítottam azokat. - Vannak, akik nem tudják elviselni azt, hogy ők elmenekülhetnek. Egy megfelelő pillanatra várt bosszút álljon. - sóhajtottam. SoJung maga elé bámult. Majd rám, kásőbb újra az asztalt.
- Te elfogadtad? - hangja halk és rekedt volt, de így is tökéletesen értettem. Hát eljutottunk ehhez is?
- Nem. - válaszoltam hezitálás nélkül. Szemébe könnyek jelentek meg. - Nem akartam, hogy ez bármikor is témába kerüljön, de hazudni se akarok. Sajnálom. Egy ideig próbáltam nem gondolni a bosszúra, de rá kellett döbbenem, hogy nem maradok örökre egy tehetetlen kisgyerek. Egyszer felnövök. És aznap, megesküdtem, hogy megölöm azt a rohadékot. Még nem tudom, hogy hogyan és mikor, de meg fogom tenni. - szorítottam ökölbe idegességemben a kezem.
- De ez lehetetlen! Nem engedem meg! - csattant fel SoJung. - Azt hiszed ez ilyen egyszerű? Hogy odamész, megölöd és könnyebb lesz? Hogy visszakapod a szüleid? - vette halkabbra a hangját, mivel nem akarta, hogy Jungkook meghaljon minket.
- Őszintén? Könnyebb lesz. Nem élek álom világban, tudom, hogy nem fogom visszakapni a szüleimet. Tudod egyáltalán, hogy milyen érzés volt nézni, ahogy a szemem láttára ölik meg anyámat, én meg csak végignéztem? Semmit sem tehettem? - ahogy SoJungnak is, nekem is végig folytak a könnyeim az arcomon. - Egy uzsorásnak nem csak egy ember felett van hatalma, mi van ha a mostani is az ő meg a bandája számlájára írható? - pillantottam oldalra.
- Neked akkor sincs már dolgod velük! - csattant fel újra.
- Nekem nem is. - fújtatva húztam mosolyra az arcom. - De Min YoonGinak még van. - pillantottam vissza komoly tekintettel. Az előttem álló nő elsápadt, még a konyhapultba is meg kellett kapaszkodnia, hogy ne essen össze a félelemtől és az idegességtől.  - Sajnálom.  - léptem el mellette, s felmentem a szobámba. Amint bekerültem az ágyamba utat engedtem a könnyeimnek. Talán az eset óta szóba se kerültek a szüleim. Annyira fájt. Mintha a szívembe minden egyes másodpercbe kést vágnának. Az ingemet markolva, s számat harapva próbáltam nem felordítani. Nagyon rosszul voltam. Újra megtámadtak a régi emlékek. Olyan, mintha most ennyi idősen is csak végignézném azt a jelenetet. Az undorító vigyor, ami az uzsorás képén volt, most még idegesítőbb volt, mint régen.
- Bassza meg. - vágtam idegességemben a falba. Elfintorodtam és összeszorítottam a fogaimat, s lábaim közé fogva kezem, fájlaltam azt. Legalább nem hullattam tovább a könnyeim. Felemeltem a kezem megnézni, hogy mennyire szar a helyzet, de szerencsére csak bedagadt, nem hiszem, hogy el lenne törve. Egy nagy levegőt véve a táskámhoz léptem és kikerestem a kötszert. Hogy minek van válam? Régebben mindig szükségem volt rá. Kissé megtörve ültem a földön, miközben a hátam az ágyamnak döntöttem. Egy halk kopogás zökkentett ki a szürkeségből.
- Igen? - hangom erőtlen volt. Csak reménykedni tudtam, hogy nem SoJung volt az. - Jungkook? Segítenem kell valamibe? - értetlenkedtem.
- Nem. De anya ritkán emeli fel a hangját, utána meg csak bevágtad az ajtót, így meg akartam kérdezni, hogy minden oké-e. - kényelmesen elhelyezkedett mellettem.
- Hallottad azt, amiről beszéltünk? - sápadtam el.
- Nem, csak, hogy hangosabb a kelleténél. De te jól vagy? Sápadtnak tűnsz. - tette homlokomra a kezét, amit csak elcsaptam a fájós kezemmel. - Mit csináltál? - húztam ki kezéből kezem.
- Semmit. - fixíroztam a talajt.
- Figyelj, értem én, hogy nem vagyunk igazi tesók. Én közvetlen vagyok mindenkivel, és azt is látom, hogy te nem akarsz felém nyitni. Amit meg is értek, csak ne utasíts el állandóan. Kérlek. - húzott egyet az ingemen.
- Fordulj meg. - imitáltam az ujjaimmal is a forgást. Nem kérdezett, csak úgy tett. Lassan hátának dőltem, s kezeimet is átfontam derekán. - Csak maradj így egy kicsit. - fúrtam nyakába fejem.

JungKook POV
Nem vontam kérdőre, hogy mit akar csinálni. Utólag belegondolva, nem ez volt a legjobb döntésem. Kezei görcsösen szorítottak, lehellete és haja nyakamat cirógatta. Légzése egyenetlen volt, ettől még a szőr is felállt a hátamon. A szívem őrülten kezdett dobogni. Attól féltem, hogy még ő is meghallja. Féltem megszólalni, nem akartam kizökkenteni. Jó érzés volt, hogy nem lökött el magától. Amióta anya először megemlítette nekem Sugát azóta érdekelt. Igaz, sose tudtam meg róla sok mindent, de egyben úgy éreztem, mintha mindent tudnék róla, amit legalább is tudnom kellene. Próbálok egyenletesen lélegezni, de mikor kezei elengedik egymást, ettől sérült keze combomon landol, a másik a pólómba mar a szívemnél totál pánikba estem. Meg fogja hallani. Ki fog nevetni. Ehelyett csak egy halk zokogás tört ki belőle.
- Suga? - szólaltam meg rekedtesen. Nem válaszolt. Mire számítottam? Meg akartam fordulni, hogy megöleljem, de gondolom okkal kellett megfordulnom. Nem akarja, hogy lássam az arcát. Meleg könnyei pólóm áztatták. Kötszeres kezével nadrágomra szorított, amitől megugrottam. Ne csináld ezt velem. Annyi furcsa érzést ébresztesz bennem...
- Még ebben a helyzetben is csak perverz gondolataid vannak? - kérdezte azon a mély hangján.
- N-n-n-n-nem. N-nem tudom miről beszélsz. - ragadtam meg kezeit, hogy letépjem őket magamról, de ő csak még jobban szorított.
- Most behajtom rajtad a büntetést! - harapott fülemre.
- Hé! - sikkantottam fel. - A-azt ne... - haraptam ajkamra.
- Miért? Nem tetszik? - dörmögte s gyengéden beleharapott a nyakamba. Még az volt a szerencsém, hogy a számat harapdáltam, különben tuti felnyögtem volna.
- N-nem... - sóhajtottam.
- A tested nem ezt érezteti. Az előbb is, majd kiugrott a szíved a helyéről. - suttogta érzékien fülembe. - Bele se merek gondolni, mi lenne ha tovább mennék... - kuncogott. Csak csináld! Jézusom. Mire gondoltam az előbb? Végülis nem jár messze az igazságtól...
- Suga, kérlek. - nyüszítettem.
- Hm? - gyorsan, kis erővel sikerült magával szembe fordítania. Azonnal arcára tapasztottam tekintetem. Szemei vörösek voltak, de tűz égett bennük. A tűzzel nem szabad játszani, mégis annyira vonzz. Magába szív. Kezem arcára simítottam. Ő csak élvezte az érzést. A tűz mellett, mérhetetlen szomorúságot véltem felfedezni tekintetében.
- Suga... - mit tudtam volna mondani? A nagy semmin kívül? Oh, semmit. Óvatosan terített le a földre, így már teljesen felém kerekedett. Nem volt kedvemre a dolog, vagyis kíváncsi voltam, de féltem. Azonban ellenkezni nem akartam. Annyira megtört volt, azt az érzést keltette, mintha bennem is megtört volna valami.
- Annyira hiszékeny vagy. - rázta meg a fejét. Nagyokat pislogtam. Nem értettem. Ő most csak szórakozott. - Annyira éreztem, hogy kényelmetlen volt neked a helyzet, megsúgom, nekem kínos volt, hogy valahogy fel kellett oldanom a feszkót. Nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rád. - kuncogott.
- Te most csak szórakoztál? - hisztérikusan kérdztem rá. Nem értettem, vagyis de, csak nem akartam felfogni.
- Olyasmi. Ez a te hibád, túl aranyos vagy. - vont vállat.
- Aranyos? - kérdeztem vissza idegesen.
- Várj, te most fel vagy háborodva? Azt akartad, hogy kikezdjek veled? - nevetett fel. - Értékelem, hogy jó pasinak tartasz, de fiatal vagy, ártatlan, és nem a leglényegtelebb dolog, pasi vagy. - sorolta.
- Mert ez eddig érdekelt igen. - morrantam fel. A számra csaptam. Most komolyan kimondtam?
- Jó, ha az utolsó nem is, a többi attól még igaz. Biztosra veheted, hogy nem fogok veled semmit se csinálni. - sóhajtott.
- Már tettél. - motyogtam.
- Mi? Nem értettem. - unszolt.
- Semmi. Szállj le rólam... - löktem meg kicsit.
- És utána mi lesz? - mért végig kíváncsian.
- Mi lenne? Semmi? - csattantam fel.
-Jó, na. Tényleg bocs. Ha kiborulok kicsit beszámíthatatlan vagyok, és védtelen voltál, és kínosan éreztem magam és ez lett belőle. - hadarta, nehezen bírtam lekövetni.
- Felejtsük el. - vágtam hozzá kissé dühösen.
- Tulajdonképpen most miért vagy mérges? - nézett rám.
- H-Hát nyilván azért, hogy szórakoztál velem... - hangomban érezhető volt a bizonytalanság. Átlátszó voltam.
- Ahaaaa. - hajolt a képembe. Most meg mit akar?  - Miért vagy ennyire kíváncsi? Nem maradsz le semmiről. - fújta ki a levegőjét. Határozottan kapta el tekintetemet. - Ellen tudsz állni nekem? - kérdezte észveszejtően mély hangon.
- N-Nem. - nagyot nyeltem. Kezeim maguktól mozogtak. Azokban a percekben fel sem fogtam a történéseket. Minden olyan gyors volt. Száját megéreztem a számon. Nem neveztem volna csóknak, de összeértek. Nagy szemekkel pislogtunk egymásra, majd erősen hátralöktem. - É-én... most inkább megyek. - viharoztam ki a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Csak remélni tudtam, hogy nem jön utánam, s ezúttal az istenek az én pártomat fogják. Mit tettem? Az első... az első csókom. Jézusom. Ráadásul én másztam rá. Nekem tutira végem. Hallott ember vagyok. A kádon ücsörögve vártam csodára. Megnyílhatott volna alattam a föld. Jöhetett volna árvíz, tornádó, vulkánkitörés. Ehelyett semmi nem történt. Vettem egy mély lélegzetet, majd összeszedve minden bátorságomat a fürdőajtónak leselkedtem. Szerencsémre nem volt a folyosón. Nyugodtan mentem be a szobámba. Mikor leültem a gépem elé, akkor esett le, hogy eleinte nem is ezért mentem be Sugához. Szimplán összezavart az, hogy meggyötörten ült a földön. Igaz volt, amit mondtam, de nem ezt akartam. Arról akartam kérdezni, amit hallottam. Rejtegetnek előlem valamit?

Jimin POV*

- Aish, J-Hope, elmondanád nekem mire jó ez a színészkedés? - vágódtam be a kocsiba, a mankókat pedig hátsóülésekre dobtam.
- Színészkedés? Nekem tényleg el van törve a lábam! - vihogott.
- Ja, persze. - forgattam meg a szemeim. - Az a Taehyung gyerek nem hülye, rá fog jönni, hogy csak szórakozol vele. - indítottam be a motort. - Azt már nem is mondom, hogy munka mellett nem szaladgálhatok ide-oda. Még neked se. - figyelmeztettem, majd elindultunk.
- De ráértél. - duzzogott. - Most olyan nagy baj az, hogy közelebb akarom magunkat hozni V-vel? - kérdezte.
- Nem, de tudod, egy kávé csodákra képes. Vagy egy mozi, romantikus vacsi, bármi jobb, mint ez. Szerintem ebből csak a pofára esésed lesz nagyobb, viszont nem szólok bele. Én a szerepemet már eljátszottam. - vontam vállat, miközben megálltam a piros lámpánál.
- Erről jut eszembe, hogy volt képed flörtölni a főnököm pasijával? - kapott kócos hajába.
- Hm? Milyen főnök? - vigyorogtam rá.
- Ne. Csak ezt a vigyort ne. - vágta be kissé fejét az ablakba kínjába.
- Miért ne? - haraptam ajkamba.
- Jin már foglalt az istenért. Nem mozdulhatsz rá! - érveltem.
- Zavart az engem valaha is? - húztam lejebb az álszemüvegem.
- Pont ez az, most inkább zavarjon. Figyelj. Jól elvannak. Hagyjd őket. Nem hiányzol Jin életéből. Ő a komoly kapcsolatok híve. Te meg, nos te vagy maga Park Jimin a híres egy-hancurós csávó, aki távolról sem ismeri a hűség fogalmát. - vágta hozzám tök őszintén. Ezért is vagyunk legjobb barátok kiskorunk óta. Ő volt az egyetlen aki a képembe merte mondani az igazat szemrebbenés nélkül.
-És ez benne a legjobb. Ha nekem csak egy éjszakára kell, nem zavarom meg a kis románcukat. - kanyarodtam le.
- Jézusom, Jimin ez nem így működik! Néha úgy megvernélek! - hisztizett.
- Csak néha? - vontam fel szemöldököm.
- Jó, mindig, de most ez itt nem lényeg! Aish. - vergődött az ülésében.
- Neked Taehyung kell, én nem kértem a szerepemért semmit, de így mindketten jól járunk nem? - nyaltam meg száraz ajkaim.
- Ne csináld ezt. Ez még szerintem is szexi. - forgatta meg a szemeit.
- Csak nem szeretnél még egy-. - jó gyorsan félbe vágott.
-Nem! És fel se hozd a témát soha de soha többé! Világos? - nézett rám mérgesen.
- Nyugi, csak poénkodtam. - sóhajtottam, majd megálltam egy apartmanház előtt.
- Nem poén. Csak részeg voltam. - csatolta ki az övét.
- Én meg csak éltem az alkalommal, igazad van. - nevettem. - Hé, én azóta se bántam meg. Mármint, tök mindegy igaz alattam köt ki. Néha még azon csodálkoztam, hogy arra nemrégiben került csak sor, hiszen jó rég óta ismerjük egymást. Na, de úgyse beszélünk erről soha senkinek, legalább had dicsérgessem az én egyetlen jó barátomat, hogy passzív félként mennyire vadmacska az ágyban! - folytottam vissza a nevetésemet.
- Park Jimin egyszer még megöllek! - vágta be a kocsim ajtaját.
- Én is imádlak drágám. - nevettem. - Este koccanunk. - kacsintottam rá.
- Kizárlak a francba. - morogta, majd mintha itt se lennék lelépett. Kicsit eldőltem az ülésemben és az új zsákmányomon futattam az agyam. Nekem ő kell bármi áron. Van már barátja? Kit érdekel, én meg Park Jimin vagyok, az igazi szexisten. Aish, már ahogy visszagondolok azokra a kívánatos ajkakra belesajdul az alfelem. Úgy érzem, holnap telefonálnom kell, J-Hope megint rosszalkodik. Tervemen csak vigyorogtam. Vajon mennyi időbe telik befűzni a srácot?

Tanúvédelmi Program (SugaKook) 3.rész

JungKook POV

Hogy lehettünk ennyire bénák? Már éppen lenyaltam volna a fagyit az arcomról, mikor megéreztem ujjait. Érintése váratlanul ért, keze hideg volt, testem önkéntelenül is megremegett. Kissé bátortalanul, de tekintetét kerestem, s mikor azok összekapcsolódtak, fura melegség árasztotta el az egész testemet. Nem bírtam levenni róla a szemeimet. Vonzott. Bugyután hangzik, de tényleg így volt. Bár nem vagyok tapasztalt a szerelemben, és a vele kapcsolatos dolgokban, de tudom, hogy az érzéseim mások, furcsák. Emlékszem még kiskoromban mindig sokat kellett kórházban feküdnöm, és a szobatársaim fiúk voltak. Valamilyen oknál fogva mindig én voltam a legkisebb, így nagyon jól bántak velem.  Sőt egyszer még azt is megkaptam, hogyha nagyok leszünk összeházasodunk. Vicces szitu volt, akkor még nem érdekelte egyikünket sem, hogy mindketten fiúk vagyunk.
De engem most sem zavar. Mármint ez Suga és köztem. Erősen átlépte már a magánszférámat, mégis olyan mindennapi. Jó érzéssel töltött el.
- Szóval, merre jártál? - húzóckodtam el tőle, amennyire csak tudtam.
- Igazából még magam sem tudom. - fordult előre ő is a székkel. - Megismertem egy pár fura embert. - vont vállat.
- Mégis mennyire furát? - vontam fel szemöldököm.
- Hát ez a legijesztőbb benne. Fogalmam sincs. Csak olyan furcsák. - grimaszolta.
- És én még azt hittem nekem van problémám az emberekkel. - nevettem.
- Hogyha nem kell a fagyi. - kezdte el enni.
- Hé, az egyébként is azért járna, hogy matekpéldákat oldjak, de annyira borzalmas tanár vagy, hogy még semmit nem tanítottál. - vetettem keresztbe a kezeim.
- Ja, mert törekedtél rá, amikor azzal voltál elfoglalva, hogy elvond a figyelmem. Ravasz. - ismerte el.
- Én semmi ilyesmit nem csinált. - pirultam ki.
- Akkor az a hosszas szemezés mi volt? A boci szemek rajtam nem működnek kölyök. - sóhajtott.
- Tizennyolc évesen nem hívnám az embert kölyöknek. - néztem rá sértetten.
- Én huszonkettő vagyok, mégis lekölyköznek. - szögezte le.
- Vén vagy már, nem kölyök. - haraptam be ajkam, hogy ne röhögjem el magam.
- Ya! És a tisztelet hol marad? - borzolta össze a hajam.
- Ahol a matek órám. - igazgattam meg az elfuserált hajam.
- De ha nem bírsz követni megbüntetlek! - fenyegetőzve húzta közelebb a székem az övéhez. Én csak egy aprót bólintottam, majd tényleg belemerültünk a matekba. Először átfutottunk az alapokon, amiket még én is megértettem, de mikor egy számolásban egyszerre vannak számok és betűk megáll a tudomány. Hát még amikor egyenletrendszerként kell megoldani! Suga nagyon türelmesen magyarázta el harmadszorra is ugyanazt a feladatot, de csak azért se tudtam felfogni.
- Jungkook, de direkt csinálod ezt velem? - masszírozta homlokát. Tudtam, hogy ez lesz. Már most kihajítana innen, ami irónikus, hiszen ez az "én" házam leginkább.
- Sajnálom. - motyogtam.
- Komolyan ennyire nem érted? - dőlt hátra, ami hangos nyikorgással járt.
- Meg kell értened, én tényleg próbálkozom, de a számok összeesküdtek ellenem. Meg mi az, hogy még betűket is kell odarakni? Ráadásul nem mindegy, hogy az előjelük milyen? De miért nem mindegy? Aish! - vágtam le idegességemben a ceruzámat, ami vissza is pattant és az arcomon landolt, végül az ölemben pihent meg. Néhány másodperc csönd után Sugaból kitört a röhögés. Ha eddig nem voltam vörös, most tényleg lett rá okom.
- Hyung, legalább ne röhögj ilyen hangosan! - mérgelődtem, de ő csak tovább röhögött. - Ya! Hallod egyáltalán, amit mondok? - idegesen keltem ki a székemből, hogy magasabban legyek az ülőhelyzetben levő Sugánál.  - Ha nem hagyod abba megütlek. - mondtam már inkább csak kínomban, mintsem fenyegetésként, mikor magára rántott. A nevetést abba hagyta, így csend telepedett közénk. Nagyon kínos csend. Egy nagyobbat szusszantva nézett fel rám komoly arccal.
- Mi legyen a büntetésed? - suttogta.
- He? E-ezt te se gondoltad komolyan... - mocorogtam karjai fogságában.
- Dehogynem. Én mindig betartom a szavam. - ejtett meg egy féloldalas mosolyt. Nagyot nyeltem. Vajon mit akar csinálni? Szorosabban kapaszkodtam vállába jeleket keresve arra, hogy mi lesz a következő lépése, de lehetetlen benne olvasni. Kényelmetlen volt ez a póz. Egyik lábam lábai között, - ezzel tartottam magam - a másik viszont félig combján feküdt, viszont az éppen csúszott lefele, így kénytelen voltam feljebb tenni. Fejemet lehajtottam, a hajam a szememb lógott. Annyira kínos! - Perverz vagy, ugye tudod? - hajolt lejjebb, hogy szemembe nézzen.
- Aish, miattad van! - morrantam fel. - M-mármint, nem konkrétan miattad, h-hanem a helyzet. - hadartam. Engedjen már el...
- Hm? - döntötte oldalra a fejét.
- Engedj el. - próbáltam határozottan szólni, több-kevesebb sikerrel.
- Halljam legalább, hogy "Hyung, kérlek engedj el." - vigyorgott.
- Suga! - ingerülten hívtam nevén.
- Ez koránt sem az... - sóhajtott. - De legyen. Majd behajtom később a büntetésed. Éhs vagyok. Van kedved enni valamit? - engedett el, majd mintha mi sem történt volna kisétált a szobámból. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Dühösen dobbantottam egyet a ábammal, majd arcomat csapkodtam, hogy ne legyen vörös - persze tudtam, hogy ettől csak rosszabb lesz.
- Áh, SoJung, ilyen hamar? - hallottam meg lentről Suga hangját. - Nem úgy volt, hogy sürgős? - folytatódott a beszélgetés. Sürgős? Mi lehet sürgős egy személyi edzőnek? Senki nem fog fogyni egy nap alatt.
- Későn értünk ki a helyszínre... - még fentről is hallottam, hogy anya hangja elkeseredett volt.
- Meghalt? - Suga szavaitól a vér is megállt az ereimben. Meghalt? Kicsoda?

Taehyung POV

- Kop-kop-koooooooooop. - vágódtam neki az információspultnak, ahol Jin ügyködött valamit a gépen.
- Taehyung? - pillantott fel a monitorról. - Mára nem vagy beosztva. - csodálkozott.
- Én nem is, de az a balfácán igen. - sóhajtottam. - És könyörgött nekem tegnap a kórházban, hogy vegyem át a mai kliensét, mondván, hogy elfoglalt személy, és elég jól fizet. A pénznek sose mondok nemet, te is tudod. - vigyorogtam.
- Ki könyörgött neked V? - rezzentem meg, mikor realizáltam magamban a hang tulajdonosát, aki a hátam mögül szólt.
- J-Hope? Várj, te mit keresel itt? Tökig be vagy gipszelve te meg itt rohangálsz? Egyáltalán mikor jöttél ki a kórházból? Megvesztél? - estem neki.
- Nyugi van tündérkém semmi bajom. Saját felelősségre távoztam. - vont vállat. Már amennyire tudott, mivel mankói nem igazán engedték.
- Saját felelősségre a seggem! Nem tudsz leülni s figyelni a körülötted lévőket, összevissza ugrándozol. Szerinted mennyire fog ez jót tenni a lábadnak? - szidtam le.
- Hja, ne reagáld már túl, olyan vagy mint egy zsémbes vénasszony. - intett le, majd Jinre nézett segítségkérően, de ő is az én pártomat fogta.
- Vagy visszamész magadtól, vagy úgy megverlek, hogy legyen okod bent feküdni! - fenyegetőztem.
- Uááá, az alien beindult. - röhögött ki. - Nemhogy az ágyban lennél ilyen harcias! - morrant fel.
- Mekkora egy seggfej vagy. - fújtatva hagytam ott, s a nekünk fenntartott öltöző felé vettem az irányt. Bunkó. Paraszt. Értelmifogyatékos.
- Ne is foglalkozz vele. Nem igazán érdekli más véleménye ezt te is tudhatnád. Mármint neki ez olyan, mintha szabályoznád. - közelített kedvesen Jin.
- Én is tudom. Nagyon JÓL tudom. - emeltem ki a jól szócskát.
- Akkor miért erőlteted? - ült le mellém miközben levettem a dzsekim és a pólóm.
- A múlt, a múlt. Nem lehet változtatni rajta, de az nem jelenti azt, hogy egy taplónak kell lennie. Meg ha neki nem, legalább nekem fontos az egészsége. - vettem fel az edzőtermi pólóm.
- De... - vágtam félbe.
- Nincs de. Az edzés után mindenképpen visszaviszem a kórházba és nem érdekel ki mit gondol. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de annyit verték... Mi van ha nem forrt be valamelyik csontja jól? Mármint terveink vannak, ha nem tudjuk megvalósítani összetörne. - szűrtem fogaim közül egyre idegesebben.
- Túlgondolod. Az érzéseid előbbre helyezed, mint a józan eszed. Azzal, hogy ráerőszakolod magad, még nem fog észrevenni. - mordult rám Jin, amin nagyon meglepődtem.
- Mégis miről beszélsz? - néztem kicsit félre.
- Tavaj szilveszterkot összeszűrtétek a levet, tudjuk. Felesleges is letagadnod. Mind hallottuk... - sóhajtott. - Azóta másabb vagy vele, apránként meglátszódik. - magyarázta.
- Mi van? El vagytok tévedve. Lefeküdtem vele egyszer. Először és utoljára. Reggel ugyanolyan tapló volt, mint most. Az első alkalmam volt, és még nekiállt feljebb. - fújtattam. - Csak egy hiba volt. Semmit nem jelent nekem, főleg úgy, hogy találkoztam a szőke hercegemmel. És az a kockás ing, baromi jól állt rajta. - áradoztam. - Inkább jövök össze vele, mint azzal a bunkóval. - emlékeztem vissza a boltos incidensre.
- Kitalálom. Sugának hívják. - rázta meg a fejét Jin.
- Honnan...? - csodálkoztam.
- Tőlünk jöhetett. NamJoon elcsábította. Lehet többször látod a herceged. - nevetett.
- Jó is lenne. - vettem át gyorsan a zoknim, felvettem a cipőm és már harcra kész voltam.
- Amíg a munkádban jól teljesítesz tudod, hogy nem érdekel minket. - kacsintott rám, majd megszólalt a telefonja. - Kim Seok Jin, tessék. Kicsoda? Park Jimin? Kórház? Lehetne lassabban? Megszökött? - a szavak töredezettek voltak, de így is értettem. Hamar kikaptam a kezéből a telefont. - Jó napot. Kim Taehyung. Csak nem J-Hoperól van szó? Ja. Persze. Hogyne. Megadom a címet, nem hiszem, hogy magától visszamenne, én meg maximum lila meg zöld foltokkal ájultan garantálhatom az odajuttatását. Fél óra múlva? Rendben. Viszlát! - tettem le. - Látod? Szerinted egy orvos a páciensek hány százalékát hívogatja? J-Hope titkol előlünk valamit. - forgattam a szemeim.
- Jó, lehet, hogy most igazad van. De miért az én számom? A tiéd nem lett volna jó? - gondolkodott el.
- Vagy csak jobban utál, mint hittük. Mindegy. Pár perc és itt lesz a pénzeszsákom, úgyhogy hálás lennék, ha a dokit te igazítanád útba. Kösz. - csaptam hátba, majd kimentem az öltözőből.
- Kim Tae Hyung-sshi? - jelent meg előttem egy világosbarna hajú, alacsony lány jó alakkal megáldva.
- Emm, igen. Kihez van szerencsém? Csak nem Kim Yeong Mihez? - hajoltam meg kicsit.
- De igen. Bocsánat a késésért, csak irtó nehezen tudom lerázni magamról a testőrséget. - kuncogott. - Gyorsan átöltözök és kezhetjük is. - sietett is el. Nem hazudott. Nagyjából két perccel később, mikor pont visszacsavartam az ásványvizes palackom kupakját meg is jelent.
- Remek. Kezdhetjük, Yeong Mi-sshi? Nem tudom pontosan J-Hope gyakorlatát, de szerintem az én tervezetemmel is meg lesz elégedve. Ma kezdjünk a futópadon. - és így kezdődött el a masszív másfél órás edzés. Közben egész jól elbeszélgettünk. Koránt sem volt idegesítő, mint egyes vendégek. Furcsának találtam, hogy felismert, ezért rákérdeztem a dologra. Kiderült, hogy J-Hope sokat szokott rólam mesélni, ami eléggé meglepő volt. Beszélgetésünkben érintettük a férfiak bunkóságát is, és meg tudtam érteni szegényt. Mi a gázabb? Az, hogy átéreztem, vagy mert ismerek ilyen atom bunkó személyt? Mielőtt végeztünk volna, még egy tippet adott nekem, miszerint, ha jobban próbálkozok meg tudom nevelni Hobit. Ez pedig egészen odáig fajult, hogy megadta a telefonszámát és én is az enyémet. Őrület! Mégis mióta játszom el a legjobb öri-bari szerepet? Jézusom. Taehyung, mit művelsz? Megráztam a fejem, majd udvariasan megvártam, amíg átöltözik s kikísértem. Mi a fenét művelek? Végülis megérte, elég nagy borravalót kaptam, és még jól is éreztem magam. Miután intettem egyet még neki, sietősen jött el mellettem egy fehér köpenyes fazon. - Um, Park Jimin? - érdeklődtem. Megállt.
- Igen, én lennék. Te pedig...? - mért végig.
- Kim Tae Hyung. - mutatkoztam be. - Mielőtt bemennénk, mennyire komoly? - dőltem neki a falnak. - Egyébként nem fiatal egy kicsit dokinak? Annyi idősnek nézném, mint amennyi én vagyok.
- Vehetjük komolynak is, meg nem is. Ismerem a fajtáját. Elhecceli a gyógyszereket. De ha sportember akkor meg tisztában kellene lennie a következményekkel. Van egy kisebb törés a csontján, szóval jó lenne ha még legalább három napot bent töltene, szedné a gyógyszert, majd aztán a röntgen megmondaná mennyire komoly. És igen, 20 éves vagyok, úgyhogy maradjunk a tegezésnél. - virította rám ezer wattos mosolyát.
- Akkor gyere. Nem lesz könnyű dolgunk. - vezettem be. - Hé, Jin. Itt a doki. Merre van J-Hope?
- Épp kiment a mosdóba. Jó napot, eredetileg velem beszélt telefonon. - nézett fel ránk végre valahára Jin, s mikor megtette egy pillanatra lesokkolt. Vagy sokkal inkább...? Minek is hívhatják?
- Áh! J-Hope van egy meglepetésem a számodra. - kiáltottam oda neki. - És ne kelljen NamJoont is kihívnom! - fenyegetőztem.
- Ewww, doki asszem rájött, hogy megléptem. - vigyorgot ártatlanul a gipszes lábú.
- J-Hope nem vicces... - sóhajtottam. - Csak menj vissza. A te érdekedben. - kérleltem. - Hallottam az állapotodról, és az orvosok nem rohangálnak csak úgy ki, légy hálás. - erősködtem.
- Majd én tudom, hogy mi a jó magamnak, rendben? - förmedt rám.
- És miért kell felemelni a hangodat velem szemben seggfej? - húztam felsőjénél fogva közelebb, így kicsit botladozott, mert elvesztette a mankókról az egyensúlyát.
- Bocs. Nem akartam. - fordította el a fejét.
- Csak fogadj szót. - hajoltam füléhez. - És ígérem, meg lesz a jutalma. Már ha érted mire gondolok, meg ha akarod... - a végére már totál kínosan éreztem magam.
- Ez most komoly? - tolt el, hogy a szemembe nézzen.
- Ja... - rugdaltam valami láthatatlan kavicsot.
- Mehetünk doki. - indult meg "szélsebesen" kifele.
- Hát akkor... - Jin hamar közbeszólt, ami nem rá vallt.
- Ha megint elszökne, csak hívjon és lerendezzük. - mondta nagy áhítattal. A doki kicsit elgondolkodott, vagy inkább fejben végig mérte Jint.
- Mindenképp. - nyalt végig ajkain a doki. - Még látjuk egymást. - vigyorgott, majd kilépett az edzőterem ajtaján.
- Hé. Föld hívja Jint. Itt vagy? - csettintgettem előtte. - Legalább ne vetkőztesd le a szemeiddel, különben szólok NamJoonnak. - figyelmeztettem.
- Hűséget vagy vakságot fogadtam? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét. - Bezzeg a te ajánlatodat meg se említsem, igaz? Deal? - nyújtott felém kezet.
- Deal. - ráztam meg. - Amúgy jó bőr, annyi idős, mint én. És én már tegezem. - öltöttem rá nyelvet. Beballagtam az öltözőbe, miközben a gondolataimat rendeztem. Mégis miféle románcok fognak még itt kialakulni?

Tanúvédelmi Program (SugaKook) 2.rész

Suga POV

Reggel kilenckor ébredtem meg. Lentről hallottam susmogást, gondolom JungKook szülei munkába indulnak. Egy pár percre újból lehunytam szemeim, majd erőt véve magamon felkeltem, belebújtam a papucsomba és csatlakoztam a koránkelőkhöz.
- Jó reggelt. - köszöntem álmoskásan.
- 'Reggelt. - paskolta meg JunSo a széket maga mellett.
- Hát te? Ilyen korán? Nem tudtál aludni? - nézett rám aggódóan a nő.
- Szerintem évek óta nem aludtam ennyire jól, viszont mindig is koránkelő voltam. Jungkook suliba ment? - érdeklődtem.
- Ő... még alszik. - gondolkodott el kicsit.
- Nincs első órája? - kérdeztem tovább.
- Kávét? - tolt elém egy poharat a mellettem ülő.
- Köszönöm. - az apró termetű SoJungra pillantottam. Kényelmetlenül érezte magát.
- Tegnap megtudtam, hogy a szüleim külföldre utaztak, szóval gondolom a srác nem is tud az igazi munkátokról. Igaz? - próbálkoztam meg a tegezéssel.
- SoJung túlfélti, de fején találtad a szöget. Eddig semmi rossz nem történt, sajnos az emberi természet kiszámíthatatlan, de ezt nem hiszem, hogy pont neked kellene magyarázni. - sóhajtott.
- Valóban. - hajtottam le a fejem.
- Sajnálom. - szólalt meg hirtelen SoJung. - Én, csak... - makogott.
- Szívem, semmi baj. Senki nem mondott egy rossz szót se. Suga se azért hozta fel, dehát nyílván kíváncsi. Minden új körülötte. Ugye? - veregetett hátba, aminek következtébe majdnem megfulladtam a kávémba. Köhögni kezdtem, így gyengédebben ütlegelte a hátam. - Bocs kölyök. - nevetett.
- I-igen. - köhögtem megint. - Tényleg nem azért kérdeztem. Egyébként, ha még problémám is lenne velem, nem hiszem, hogy neveltem volna valaha is gyereket, hogy tudjam mennyi gonddal jár. - mosolyogtam.
- Ya, bárcsak te lennél az apám! - forgatta a szemeit SoJung. - Ő sose értette meg, de annyira örülök, hogy te így gondolod. - vidáman vonult el.
- Kissé érzékeny teremtés, de tündéri. - nézett utána JunSo.
- Ezért is szereted... - hasadt meg valami a szívemben a szó miatt.
- Pontosan. Neked is lesz majd valakid, aki lehozza az égről a csillagokat, meg te is neki. Ne aggódj. Semmit nem kell siettetni, most már van időd. - állt fel.
- Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. - gondolkodtam el.
- Képes vagy rá! - jelentette ki. - Viszont. - pillantott mögém. - Mi most indulunk. Korábban kaptunk egy hívást egy rendkívüli esetről, sietnünk kell. - itta meg az utolsó kortyot a kávéjából.
- Igen-igen. Oh, egy-két dolog. Pénz van a bejárati ajtó előtti asztalkán, ha kellene valami. Ja, és ez nem egy börtön, nyugodtan elmehetsz akármerre, JungKookot is elviheted magaddal, de este kilencre mindenképpen itthon kell lennetek! Bár gondolom, ez még nem aktuális. Ha nincs kedved kaját csinálni, majd az álomszuszéktól kérdezd meg az étterem számát, minden ilyen hülyeség az eszében van. Na, jó illetve jók legyetek. - adott egy puszit, majd kiviharoztak, míg én le voltam gyökerezve a konyha közepén. Ilyen lenne egy boldog család? Ennyire meleg? Kezemet ökölbe szorítottam, majd megráztam a fejem is. Nem szabad erre gondolnom, úgysem fog sokáig tartani. Visszacsoszogtam a szobámba, hogy előássak valamit váltás ruhának, ugyanis egy kád melegvíznek most nagyon hálás lennék. Kicsit le kell nyugtatnom magam. Amint megtaláltam a megfelelő göncöket, a fürdőt kezdtem felkutatni, amit nem is kellett annyira keresni, hiszen JungKook szobájával szembe volt. Becsuktam az ajtót magam mögött, egy törölközőt kivéve a szekrényből - amit szerencsésen betippeltem, hogy azért lehet ott - megengedtem a vizet, levetkőztem, majd habtestem megmártóztattam a  habokban. Igazából kissé vékony voltam. Izmom sem volt annyi, az alkarjaim csúnyák. Lehet változtatnom kellene rajta. Sóhajtozva hunytam le a szemeim, s elnyomott újból az álom.
- Hyung. - Jungkook? - Hyung? - hagyjál, aludni akarok. - Ébredj fel, meg fogsz fázni. - túrt hajamba. Lassan kinyitottam a szemeim és lomhán rápillantottam. - Na végre. Mióta fekszel bent? Szállj ki, megfázol. - húzott ülőhelyzetbe mivel még kicsit kábult voltam. Nem is gondolkodtam, szégyenlős se voltam, így lazán kiszálltam a kádból. Jungkookra pillantottam, aki először jól végig mért, sőt valahol még a szeme is megakadt, amit inkább bóknak vettem, majd mikor találkozott a tekintetünk kivörösödött, és eltakarta az arcát. - Én, úgy gondoltam, hogy megvárod, amíg kimegyek. - sápítozott.
- Szerintem meg nem mutattam semmi újat. - tekertem magam köré törölközőt.
- De akkor is... - dünnyögte, aztán csak kiviharzott. Ebbe meg mi ütött? Nem mintha csaj lenne, szerintem még akkor se érdekelt volna a helyzet. A tükör elé sétálva végigmértem magam. Sápadt voltam. Mit hittem? Hogy egy új nap, majd életet szül belém? Még vannak ilyen elvárásaim? Vissza kellene csak zuhannom a szürkeségbe, de most mégis miért fáj annyira? Miután felöltöztem, a törölközőt pedig kiteregettem, kinyitottam az ajtót, ahol Jungkook állt.
- Mi az, csak nem mégis szeretnéd látni a testem? - vigyorogtam rá. Próbáljunk meg egy nem átlátszó álcát mutatni a srácnak.
- Csináltam reggelit. - vont vállat.
- Ilyen házias vagy? - követtem mögötte cammogva.
- Van időm. - vont vállat újra.
- Mi ez a nemtörődömség? - döntöttem oldalra a fejem. Kiszámíthatatlan.
- Semmi. - vont vállat harmadjára.
- Csak nem zavarba vagy? - mentem neki, mivel a lépcső alján hirtelen lefékezett. - Hé, nem történt semmi tényleg. - indítottam meg a konyhába. - Még meg is terítettél, rendes vagy. - ültettem le.
- Nem vagyok zavarba. - puffogva kezdett el enni.
- Még sose láttam olyan ártatlan embert, mint te. De tuti neked is volt már valakid, nem? - vontam fel szemöldököm. A kérdésre megfeszült.
- M-még nem. - hát persze, magántanuló vagy, de kíváncsi voltam a reakciódra.
- Pedig már elég idős vagy ahhoz, hogy becsajozz. - kalimpáltam a pálcikákkal. Megrezzent. - Hm? - adtam hangot érdeklődésemnek.
- Semmi. - rázta meg a fejét, majd egy hatalmas adagot a szájába tömött. - Na és neked volt már valakid? - kérdezte miután lenyelte az ételt.
- Ja, jó pár. - nem volt mit tagadni rajta. - Szóval, ha valami tanács kell, fordulj hozzám. Legalább is, ha a bátyjád lennék ilyet kellene mondanom. - gondolkodtam el. - Mondjuk, magántanulóként nehéz is lehet becsajozni... - fűztem tovább a szálat.
- Hát, ja. Főleg, hogy nincs is semmi érdekes bennem. - fújtatott.
- Ne becsüld alá magad. Tudod, JunSo "Képes vagy rá!" kijelentése egész ösztönző, ösztönözzön téged is. - emeltem a magasba a pálcáimat.
- Aha. - válaszolta egyszerűen.
- Egyébként, miért is vagy magántanuló? - ettem meg az utolsó falatot.
- Kiskoromban sokat betegeskedtem, elég gyenge voltam, aztán ezt szoktam meg. Talán egy hónapig járhattam alsóban suliba, de túl sok volt. Alapból nem bírom az olyan helyeket, ahol sok ember van, na meg be kell vallani, hogy lusta vagyok. Jó ez a tíz órai kelés. - vigyorgott a végére.
- Végülis, logikus. Ha a szüleim nem bánnák én is megmaradnék magántanulónak. Így mindkét fél jól jár. - értettem egyet. - De, ahogy hallottam nem megy a matek.
- Különös, mi? Minden más tantárgyból a legrosszabb jegyem négyes, de a matek... Fegyvert is foghatnának hozzám, akkor se menne. - idegeskedett. Lefagytam, amit ő is észrevett. - Minden oké? Elfehéredtél. - aggódott.
- Persze, persze. Folytasd csak. - nyeltem.
- Szóval volt belőle felmentésem, de ebben az évben nem akarják megadni így nagyon nagy bajba leszek. Két hónap alatt nyolc tanár hagyott itt. Anyáék kinyírnak... - sóhajtott. Miközben beszélt próbáltam rá is meg a légzésemre is figyelni. A hasonlata megbolygatott bennem néhány emléket.  - Itt vagy? - kalimpált előttem.
- Ja. Csak gondolkodtam. Jó vagyok matekból, talán mi is tehetünk egy próbát. - ajánlottam fel.
- Azt a poklot nem kívánom neked. - ellenkezett.
- Akkor megleslek fürdés közben. - vigyorogtam.
- Hozom a könyvem. - futott volna el mellettem, de megragadva a csuklóját megállítottam.
- Ráér később, nem? Kicsit körül akarok nézni. - pattantam fel.
- Ja, minél később, annál jobb. Veled menjek, vagy esetleg túl sok vagyok és egyedül szeretnél lenni? - kérdezte kissé lehangoltan.
- Szó sincs róla, csak kicsit kiszellőztetném a fejem, úgyhogy egyedül. De nem sokáig. Tényleg. Ne vágj ilyen arcot. - simítottam meg arcát. Puha. A kíváncsi szempárban mintha felcsillant volna valami, de nem törődtem vele.
Felvettem a cipőm, közben Jungkook elvonult. Elvettem a pótkulcsot és egy kis pénzt az asztalról, majd kiléptem a folytogató lakásból. A friss levegő igazi áldás volt a számomra. Fogalmam sem volt merre kellene elindulni. Lehet, hogy Jungkook közvetlensége volt az, ami tényleg megrémísztett. Mondjuk, akkor se mondhattam volna azt, hogy miatta kell kicsit lelépnem. Ja, ez száz százalék, hogy nem szabadott volna mondanom. Az az egyetlen szó, amit kiejtett a száján... Ennyire tönkrevág lelkileg? Mármint, sok minden átfut a fejemen. Nem csak a fájdalom, amit átéltem. Hanem a bosszú. A bosszú, hogy a saját két kezemmel küldjem a halálra azt a köcsögöt. Elindultam arra, amerre a lábaim vittek. Átmentem egy parkon, pár házon, majd a házak mögött egy lerobbant épület volt, de csupánt sem lepusztult. Emberek jártak-keltek előtte, sőt volt, aki be is ment. Felbátorodva lépkedtem el arra. Pont mikor elhúztam volna onnan a csíkot - mivel furcsa érzésem támadt - egy szőke srác dugta ki a fejét. Legalább egy az ízlésünk.
- Csáó, még nem láttalak itt. - köszönt rám, mintha az lenne a munkája, hogy mindenkivel szóba elegyedjen, aki megfordul itt. Kicsit körbenéztem, hogy hátha láthatatlanná váltam, és máshoz szólt de nem. - Hozzád beszélek szöszi. - nyalt végig ajkain.
- Hello. Nem rég költöztem ide. - mondtam közönyösen. - És csak erre jártam, felkeltette a figyelmem. - magyaráztam.
- Aha. És mi lenne ha be is jönnél? Tudtommal még senkinek a fejét nem haraptuk le. Mondjuk Taehyung sok mindent harapdált már, de mindegy. Na, körbenézel? Egyébként, ha nem esett volna le ez egy edzőterem. - intett fejével, én meg követtem. Belülről már koránt sem volt annyira lepukkant. Kellemesnek mondhatnám inkább.
- Hát ő meg? - lépett a szőke mögé egy magas, vállas srác, és átölte az előtte álló derekát.
- Suga. - mutatkoztam be.
- NamJoon, de itt csak Rap Monster. Ő a párom, Jin. Még csak meg se forduljon a fejedben, hogy ellopod tőlem. - szögezte le vigyorogva. Adott neki egy futó csókot, addig én a terem másik végét kémleltem, majd rám figyelt. - Nem egy útba eső helyen vagyunk, ide okkal jönnek az emberek. - vezetett végig, majd egy "Főnök" feliratú ajtón léptünk be. Leültetett, ő meg velem szembe foglalt helyet. - Leharcolt vagy. Mármint bocs, de látszik a szemeden, hogy sokat megéltél. Közönyös vagy, én meg jó emberismerő vagyok. Nem fogok áskálódni, mi is megéltünk egy-két dolgot, de ó, elkalandoztam bocsi. Szóval mit szeretnél itt? - kérdezte.
- Azt mondtad okkal jöttem, hallgatlak. Én nem tudom az okát, csak friss levegőt akartam szívni. - éreztem magam kissé kényelmetlenül az előző monológ után. Hogy vette észre?
- Feszült vagy? Megoldható. Ahogy elnézem a testfelépítésed, sose baj ha ragad rád izom is poron kívül. Érdekelne esetleg? - kulcsolta össze a kezeit.
- Lehet róla szó, talán tényleg nem is olyan rossz ötlet. Pont a reggel gondol... Ijesztő vagy tudod? - mértem végig furcsán.
- Ez a dolgom. - nevetett. - Formalitáshoz visszatérve, az első óra a kurzusokból ingyenes, de gondolom téged nem a jóga, meg az ilyen butaságok érdekelnének, hanem a kemény edzés. Minden gondosan fel van építve, ha gondolod egyik nap nézz be, max a vakolat bomlik, de mi maradunk. - kacsintott. - Viszont délre jön egy ügyfelem, úgyhogy a bájcsevejnek most vége. Jintől kérj el egy telefonszámot, én átöltözök csáó. - gondolom ezzel ki lettem küldve. A recepcióhoz sétáltam és kissé bárgyún álltam az előttem lévő srác előtt.
- Tessék. - rakta elém a kártyát. Kérdőn bámultam rá. - Gyakori.
- Nem gáz, csak annyira élettelteliek vagytok, hogy nehéz követni a dolgokat. Én csak sétálni jöttem. - magyarázkodtam, de minek.
- Jó fele. - kuncogott. - Ha sok neked ez az élet, a péntekeket egyenesen kerüld el, az idióta párosunk akkor melózik, néha még én se tudom elviselni őket. - kapott kicsit homlokához, mintha tényleg komoly lenne a dolog.
- Jin-shii! - szólt valaki a teremből.
- Bocsi, most mennem kell. Majd nézz be. Szia! - intett. Még gyorsan elköszöntem, majd elsiettem. Nincs gondom azzal, hogy szóba kell állnom emberekkel, amíg nem Jungkookéknál voltam, akkor sem zárkóztam be, csak lázadoztam. Átnéztem az emberek felett, na meg napokig részeg voltam. Sose beszéltünk közvetlenül, csak muszájból. Ezt kicsit nehéz feldolgozni. Közeledni akarnak felém. Nehéz. Fájó. Mikor nagyjából felébredek a holdkóromból és egy bolt előtt sétálok eszembe jut valami. Végig suhantam a sorok között, s a fagyiknál két kisebb dobozt kaptam ki. A pénztárban egy srác volt csak előttem, aki rágót vett, de nem találta a pénztárcáját a pénztáros meg már ideges volt.
- Tegye ezeket is hozzá. - löktem odébb a srácot kicsit.
- XX won lesz. - odaadtam a pénzt, majd mikor megkaptam a visszajárót a srác kezébe nyomtam a rágót. - Tess'. - csoszogtam el mellette.
- Hé. Köszi. Majd megadom. Valahogy... - harapta be az ajkát.
- Ugyan. Amúgy sem hiszem, hogy találkoznánk újra. - vontam vállat.
- És legalább a nevedet elárulod? - lépett hozzám közelebb. Miért közvetlenkedik ma mindenki?
- Suga.
- Én Taehyung vagyok, örülök a találkozásnak. Tényleg. Az a rohadt J-Hope tuti megint elvette a pénztárcámat. - mérgelődött.  Taehyung? Miért ismerős a neve?  - Aish, tényleg köszi, de most mennem kell. Én azért remélem még találkozunk. Köszi. Megint. - vakarta meg zavartan a tarkóját. - Szia. - én csak biccentettem, majd végre csendes magányomban elvonulhattam. Visszafele kicsit eltévedtem, de végül célba értem. Az ajtót becsukva felsóhajtottam. Hosszú volt ez a séta. A kulcsot meg a maradék pénzt levágtam a helyére, kibújtam a cipőmből, az egyik fagyis dobozt bedugtam a mélyhűtőbe. Elővettem egy kanalat, majd Jungkookhoz bekopogva lehuppantam mellé.
- Rájöttem mi bajod. - mondtam határozottan.
- Hm? - értetlenkedett.
- Nincs mivel motiválni, hogy hajlandó legyél megérteni a matekot. Most lesz. - nyitottam ki a fagyit, és kanalaztam belőle. Kikerekedtek a szemei. Na, pont a kedvence? - Hol az első példa? - ettem meg az első falatot.
- Itt. - gurult el extázisban az ágyához, megragadott egy könyvet, meg egy füzetet, majd visszagurult. - Ez. Nem értem. - motyogta, közben a bödönt fixírozta.
- Hm. Pedig ez egyszerűbb, mint a többi. - nyeltem le egy újabb falatot. - Ne ezt nézd, a feladatot. - toltam el a fejét.
- És, ha kapok egy kanálnyit? Hátha beindítja az agysejtjeimet. - próbálkozott, majd kérlelőn nézett rám. - Na, hyung? - pislogot összevissza.
- Legyen. - adtam meg magam neki könnyen. Tett is egy kört a székével, s mikor visszaért velem szembe elszámoltam magam, így kicsit az arcát is összekentem csokival. - felnevettem. Tényleg vicces látvány volt. - Bocs. - nyúltam ajkához majd arcához, hogy letöröljem a fagyit. Érintésem alatt éreztem, hogy megremegett. Mintha egy apró sóhaj is elhagyta volna a száját. Ez arra késztetett, hogy szemeibe nézzek. Újból láttam a tekintetében azt, amit indulás előtt. De mi ez?

Tanúvédelmi Program (SugaKook) 1.rész

Suga POV

*12 évvel ezelőttre való visszaemlékezés*

Ez a nap is ugyanolyan szürkén indult, mint a többi. Akkor még csak tíz éves voltam, de már szürkén láttam a világot, ami mások számára oly gyönyörű és élettelteli lehetett. Régebben, még én is azt kívántam, bárcsak egy kis ideig más cipőjébe bújhatnék és elmenekülhetnék a gondjaimtól. Tényleg csak kevés időre. Boldog gyermek akartam lenni, együtt játszani, nevetni a többiekkel.Visszagondolva, lehet megbánnám, különben nem találkozhattam volna azzal, akit most mindennél jobban szeretek és meg akarok védeni, még akkor is ha neki ez nem esik le.
Szóval, tizennégy évvel ezelőtt, amikor nyolc voltam, apám meghalt tüdőrákban. Tudni illik, hogy vele mindig is jobban kijöttem, mint szülőanyámmal. Reggel ő kísért óvodába és iskolába, majd délután felváltva anyával, viszont ő mindig elvitt a játszótérre vagy vett fagyit. Félreértés ne essék, anyukámat is nagyon szerettem, csak apámmal jobban megtaláltuk a közös hangot. Na meg, anya többet dolgozott. Ráadásul mikor szegény apám elhunyt - tulajdonképpen magának és az idióta cigarettájának köszönheti - anyámnak még többet kellett dolgoznia, hogy el tudjon tartani. Át is kellett költöznünk egy kisebb apartmanba, ami egy szobás volt, kis fürdővel és konyhával a belváros kissé leamortizált részén. Hiába is, nehézkesen éltünk. Mozdulataink vontatottak voltak. Tudta mennyire érintett rosszul apa halála, de nem beszéltünk róla. Mindketten tudtuk, hogy csak rosszabb lett volna, ha felhozza a dolgot.
Telt az idő. Önállósodtam. Két évvel később, már egyedül intéztem a dolgaimat. Elidegenedtem az anyámtól. Apám halálának évfordulójának a napja is elérkezett. Aznap feketében voltam, anyám már előbb elhagyta a házat, de hagyott egy kis cetlit. Megmosolyogtatott. Nagyon próbálkozik, csak folyton elutasítom. Sóhajtva dobtam ki a kukába a papírdarabot, majd felöltözve iskolába mentem. Unalmasabb volt, mind eddig bármikor. Haza akartam menni. A levegő folytogatott, az idő esőre állt. Már azelőtt elpakoltam, hogy a csengő megszólalt így sikerült elsőnek elhagynom a hatalmas épületet. Lassan sétáltam haza. Féltem belépni az ajtón, ami két évvel ezelőtt keserűséget mutatott nekem. Remegő kezekkel tapadtam a kilincsre. Hallottam némi motoszkálást. Gondoltam anya jött meg. Ám pár másodperccel később egy férfi hang csapta meg a fülemet. Azonnal kivágtam az ajtót egy "apa" felkiáltással, amit egy éles hang követett. Egy fegyverből. Belém. Anyám felsikított. Nekiesett az ismeretlen fekete ruhás alaknak. Ocsmány vigyor terült ez az arcán, undorítóbbá téve az így is hatalmas vágással borított fejét, és idiótán levágott haját.
- Hoppácska, megcsúszott az ujjam. - nevetett fel, mire anyám erősebben ütni kezdte. Én a földön feküdve, tehetetlenül szenvedve néztem az elém tárulkozó mozdulatokat. - A férjed sokkal tartozott nekünk. - tette anyám álla alá a fegyvert, amire felnyögtem. - Hogy lehettünk ennyire mázlisták, hogy pont a mi területünkre költöztök? - sziszegte a képébe. Tenni akartam valamit, de túl gyenge voltam. - Szépen megnőtt a fiad, kárhogy megdöglik. - kuncogott. - De, nincs szívem elválasztani a fiút az anyjától, téged is a pokolra küldelek. - húzta meg a ravaszt. Anyám utolsó, elfuló lehelletével rám mosolygott és egy szeretleket motyogott, miközben könnyei folytak lefele, majd végleg kiszállt belőle az élet. Vörös vére beborította a falat, a padlón pedig lassan egybeolvadt az enyémmel. A férfi a kifelé vezető úton még belém rúgott egyet, amitől felnyögtem. Harcolni akartam. Meg akartam bosszulni, de testemből folyamatosan szállt ki az erő. Meg fogok halni. Biztos voltam benne. Levegőért küzdöttem, míg végül teljesen elvesztettem az eszméletemet.

Hatalmas fájdalmakkal ébredtem. Szemeimet nehezen nyitottam ki. Minden fehér. Kórházban lennék? Akkor anya? Mindkét irányba elfordítottam a fejem, de senki nem volt rajtam kívül. Csalódott voltam, és csak ki akartam sírni magam a szüleimnek. Egyedül voltam, és leírhatatlanul magányos. A falat bámultam. Nem tudom hány óra telt el, vagyhogy hány napja dekkoltam ott. Az ajtó egyszer csak kinyílt. A lehető legrosszabbra számítottam, de nem az a férfi volt. Három ember lépett be az ajtón. Egy nővér, és egy házaspár, talán.
- Szia! - köszöntött a nő. Nem akartam köszönni, elfordítottam a fejem. Mosolyától csak elundorodtam. - Sok mindenen mentél keresztül ilyen fiatalon. - ült le az ágyam szélére, míg a férfi a falnak dőlt, a nővér pedig leellenőrizte az állapotom majd kiment. - Nem akarom feltépni a sebeidet, hiszen még frissek. Mármint. Istenem. - nevetett zavartan. - Egyébként sem szeretném, de le kell tisztáznunk miért vagyunk itt. Én és a férjem... - mutatott a falnak támaszkodóra. - a koreai állampolgárok tanúvédelmi programjának leggjobjai vagyunk, ha szabad ilyet mondani. - hadarta tovább a magáét. - Hallottál már esetleg rólunk? - pillantott rám. Miért is fordítottam vissza rá a tekintetem? Talán a hangja miatt, ami lágy volt. Hívogató. Gondoskodó.
- Nem. - válaszoltam rekedtesen.
- Olyan emberekre vigyázunk, akik láttak esetleges gyilkosságokat és túlélték, illetve nagy eséllyel nyomoznának utánuk, na meg van még pár szempont, de ez most lényegtelen. - mosolygott kedvesen. - Remélem megérted, hogy segíteni akarunk neked.
- A szüleim nem fognak visszasétálni. Min akarnak segíteni? - kérdeztem.
- A továbblépésen. - szólalt fel a férfi.
- És ha nem akarok továbblépni? - álltam a farkasszemezést.
- Megkeseredett tizenéves szeretnél lenni? Szerintem ráérsz nyolcvan éves korodban is erre. Fiatal vagy még. Előtted az élet. Jó, persze, durva dolgokon mentél keresztül, de okkal élted túl. Erős férfi leszel, megvéded az új szeretteid és boldog leszel. - magyarázta. Valahol legbelül, nagyon mélyen elérzékenyültem. Mintha apámat hallottam volna.
- Mi fog velem történni? - adtam be a derekam.
- Nevelőszülőkhöz kerülsz. Amikor megláttunk, tudod én is örökbe szerettelek volna fogadni, annyira édes pofikád van. - simította meg az arcom. - De van egy hét éves fiúnk, akire alig jut időnk, és megszakadni a szívem ha kettőtöket kellene állandóan egyedül hagyni. Nehéz a mi munkánk. - sóhajtott. Én pedig éreztem, hogy évek óta először sírtam. Rég kaptam ennyi kedvességet. - Jaj, istenkém. Ne sírj. - nevetett a nő. - Majd tartjuk a kapcsolatot, sőt, én szeretnélek bemutatni a fiamnak, tényleg! - érzékenyült el ő is.
- SoJung!  - szólt rá a férfi.
- Na de yeobo. Mondd, hogy nem imádnivaló, nagyon szeretni fogja az új családja, annyira sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett kresztül mennie. Olyan törékenyek. - szipogott a nő.
- Ha jobban babusgatod, mint a saját fiad, megmondalak JungKooknak. - ült ki egy "gonosz" vigyor a férfi, aki most már biztosan férj szájára. Megmosolyogtam a jelenetet. Aranyos volt.
-Ya! Lesz egy új fiam és kész! Vita lezárva. Egyébként is mi fogjuk felügyelni felnőtt koráig. - pusmogta.
- Visszatérhetnénk a tárgyra? - köszörülte meg a torkát a férj.
- Van még valami fontos, amiről tudnom kellene? - ültem fel kicsit.
- Igen. Először is, senkinek, még az új családodnak sem beszéletsz arról, hogy mi történt veled. Majd az irodai munkások csinálnak neked egy új profilt. Másodszor pedig, Min Yoongi, nem létezik többé. A neved mostantól Min Suga. A családnevedet mégse vehetjük el, szerintem. - mosolygott rám.
- Köszönöm. Megértettem. - próbálkoztam meg egy mosollyal, de szerintem pocsékra sikeredett.
- Nekünk viszont mennünk kellene. Pihenj. Még két napig leszel bent, azután elviszünk az új családodhoz. Addig is vigyázz magadra jó? - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elköszöntek és leléptek, bár még a folyosóról hallottam, hogy a férfi lekorholja a nőt a viselkedése miatt. Újból csak mosolyognom kellett, s könnyeim hangtalanul folytak le, majd lassan álomba merültem.
Teltek az évek, legalább két nevelőcsaládon estem át, végül egy egy özvegy nőhöz kerültem, aki közelebbi kapcsolatot ápolt a védlmezőimmel, ha mondhatom így. Ahogy ők is mondták, Min Yoongi nem létezett többé. Kifordultam önmagamból. Kamaszkoromban teljesen irányíhatatlan voltam. Rászoktam a cigire, ha tudtam ittam is, és alig voltam éjszaka "otthon". Iskolába sem jártam, pedig meg van az eszem hozzá, szimplán lusta voltam. Dolgozni nem akartam, így mondhatni ingyenélő lettem. A nő hamar megunta a viselkedésemet, s vagy elvisznek tőle vagy nem érdekli mi lesz velem. Király. Az érzéseink kölcsönösek voltak. Így történt, hogy bekerültem a Jeon családhoz.
- Wáó! Micsoda férfi lettél. - borzolta össze a hajamat egy alacsony nő, majd átölelt. - Szőke? Nem akarod ki nőni a lázadó korszakod? - kuncogott. A férfi kissé kényelmetlenül nézte a jelenetet. Meghajoltam előtte, de ő csak a kezétnyújtotta, és férfiasan kezetráztunk.
- SoJung, zavarba hozod szegényt. - sóhajtott. - Ne is figyelj rá, túlreagálja a dolgokot. - bámulta az eget.
- Na de drágám, tudod mennyire vártam ezt a napot? - nézett szúrósan férjére én meg csendesen kullogtam hátul mögöttük táskámmal a kezemben.
- Miért? - igen, viszont erre én is kíváncsi voltam.
- Nem tudom. - állt meg előttem döbbenten. Amikor először megláttalak, olyan érzésem volt, mintha a saját gyermekem lennél. Ha gondolod engem hívhatsz anyának, JunSo-t meg apának. - vigyorgott.
- Nem hiszem, hogy menne... - fixíroztam a földet.
- Igaz is. Mit is gondoltam. Ne haragudj. Viszont, mivel már felnőtt vagy kérlek tegezz minket, rendben? Amúgy sem vagyunk mi olyan öregek. - kuncogott.
- Idővel. - bólintottam.
-Gyakorold sokat. - ragadta meg a kezem és betuszkolt a kocsi hátsó ülésére. - Tudod, sokat meséltem neked a fiamnak. Mondtam, hogy mennyire klassz vagy, bár a lázadozásaidat kihagytam, nem bírnék el vele. Ő is alig várja, hogy találkozzon a bátyjával. - hadarta.
- Bátyja? - kerekedtek ki a szemeim.
- Ne haragudj rám tényleg. Csak tudod, mindig is szerettem volna egy idősebb fiút mellé, annyi munkánk van. De, nem akartam tolakodó lenni kiskorodban, még így is az vagyok... - lábadtak könnybe a szemei.
- Semmi baj. Kicsit kényelmetlen, de nem ez a legborzasztóbb dolog, ami történt velem. - mosolyogtam rá.
- Annyira édes vagy! - nyúlt volna hátra, ha JunSo nem szól rá.
- SoJung, kérlek. - figyelte közben az utat.
- Jó-jó. Leülök. - sóhajtott.
Az út körülbelül háromnegyed óra volt, s a többi része csendben telt. Mikor megérkeztünk a házhoz, kicsit izgatott lettem. Most tényleg lesz egy öcsém, vagy micsoda? Visszafordulhatok még, ugye? SoJung megszorította a kezem, miközben JunSo kinyitotta az ajtót és előre engedett minket. Nagyot nyeltem. Adja isten, hogy ne legyen itthon. De miért ne lenne? Bár, nem rohant a képembe, ami jó jel.
- Kookie, megjöttünk! - kiáltott fel az anyja az emeletre. Kookie? Még a gyereknek is aranyos neve van? Halk léptekkel érkezett meg az öcsém elénk, és unott képpel bámult. Eh?
- Szia, Suga vagyok. - mutatkoztam be.
- Jungkook, örülök, hogy megismerhetlek hyung. - virított rám egy ezer wattos vigyort. Az előbb még unott volt, mi van vele? - Anya, a matek tanár felmondott ma. - fordult anyjához, miközben ő adott neki két puszit.
- Már megint? - szállt be az apja a beszélgetésbe.
- Nem tehetek róla... - dünnyögte.
- Fiam, ennyire nehéz megérteni? Mármint hányadik is? Hatodik? - számolta az ujjain SoJung.
- Nyolcadik... - nézett el a másik irányba, mire akaratlanul is felnevettem, amire ő elvörösödött.
- Hyung. - nyüszögte.
- Bocsi, de ez hihetlen.  Annyira új volt nekem ez az egész, hogy pár percig még el is hittem, hogy ez az én normális családom, de hamar megkomorodtam. - Elnézést, de elég fárasztó napom volt, melyik lesz az én szobám? - váltottam hangnemet, ami már sokkal ridegebb volt.
- Jungkook, mutasd meg neki. - unszolta az anyja.
- Gyere. - mentünk fel a lépcsőn, majd elhaladtunk egy szoba mellett, amiből kicsit hangosabban szólt a zene, majd a mellette lévő szobára mutatott. - Az a tiéd. Mindjárt jövök. - vonult el, én addig meg bevánszorogtam az új szobámba. Számomra nagy volt, és szürke. Halk kopogás, majd talpak topogása.
- Tessék. Anyuék ragaszkodtak hozzá. - rakott le az asztalra két dobozt. Egy kisebbet meg egy nagyobbat. - Hallottam, hogy nem lehetett eddig telefonod, így a legjobbat szereztem be.  - nyomta bele a kezembe. - Anya, apa, meg az én számom van benne eddig. Ja, meg egy laptop. Már nagyjából mindent feltelepítettem, amire szükséged lehet, tehát működőképes. Bár még kell egy-két nap mire megcsinálom a saját vírusírtó programom, így addig a telfonodon netezz, oké? Ha meg lesz felrakom a te gépedre is. - vigyorgott. Tökre beleélte magát.
- Köszönöm, vagy mi. Jó vagy az ilyenekben? - kérdeztem.
- Jobb is lehetnék. Ez még semmi, csak anyuék próbálnak lebeszélni róla. - sóhajtotta.
- Miért? - csodálkoztam.
- Én se tudom. Na mindegy is. Hallottam, hogy a szüleid kiköltöztek külföldre, és most nálunk fogsz lakni. Már kíváncsi voltam. - mosolygott rám. Szüleim? Külföld? Tudja ez a srác egyáltalán, hogy mit dolgoznak a szülei?
- Ja, igen. Nem volt kedvem kimenni velük. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Gondolom fáradt vagy. Majd még holnap beszélünk, én úgyis itthon vagyok mindig. Meghát te is. Legalább végre nem fogok unatkozni. - nevetett. - Ha kell valami csak gyere át. Jó éjt! - intett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Egy ideig még figyeltem az ajtót, majd eldőltem az ágyban. Az én ágyamban. Az álom hamar megkörnyékezett. Annyira furcsa volt, mégis évek óta először otthon éreztem magam.