JungKook POV
Hogy lehettünk ennyire bénák? Már éppen lenyaltam volna a fagyit az arcomról, mikor megéreztem ujjait. Érintése váratlanul ért, keze hideg volt, testem önkéntelenül is megremegett. Kissé bátortalanul, de tekintetét kerestem, s mikor azok összekapcsolódtak, fura melegség árasztotta el az egész testemet. Nem bírtam levenni róla a szemeimet. Vonzott. Bugyután hangzik, de tényleg így volt. Bár nem vagyok tapasztalt a szerelemben, és a vele kapcsolatos dolgokban, de tudom, hogy az érzéseim mások, furcsák. Emlékszem még kiskoromban mindig sokat kellett kórházban feküdnöm, és a szobatársaim fiúk voltak. Valamilyen oknál fogva mindig én voltam a legkisebb, így nagyon jól bántak velem. Sőt egyszer még azt is megkaptam, hogyha nagyok leszünk összeházasodunk. Vicces szitu volt, akkor még nem érdekelte egyikünket sem, hogy mindketten fiúk vagyunk.
De engem most sem zavar. Mármint ez Suga és köztem. Erősen átlépte már a magánszférámat, mégis olyan mindennapi. Jó érzéssel töltött el.
- Szóval, merre jártál? - húzóckodtam el tőle, amennyire csak tudtam.
- Igazából még magam sem tudom. - fordult előre ő is a székkel. - Megismertem egy pár fura embert. - vont vállat.
- Mégis mennyire furát? - vontam fel szemöldököm.
- Hát ez a legijesztőbb benne. Fogalmam sincs. Csak olyan furcsák. - grimaszolta.
- És én még azt hittem nekem van problémám az emberekkel. - nevettem.
- Hogyha nem kell a fagyi. - kezdte el enni.
- Hé, az egyébként is azért járna, hogy matekpéldákat oldjak, de annyira borzalmas tanár vagy, hogy még semmit nem tanítottál. - vetettem keresztbe a kezeim.
- Ja, mert törekedtél rá, amikor azzal voltál elfoglalva, hogy elvond a figyelmem. Ravasz. - ismerte el.
- Én semmi ilyesmit nem csinált. - pirultam ki.
- Akkor az a hosszas szemezés mi volt? A boci szemek rajtam nem működnek kölyök. - sóhajtott.
- Tizennyolc évesen nem hívnám az embert kölyöknek. - néztem rá sértetten.
- Én huszonkettő vagyok, mégis lekölyköznek. - szögezte le.
- Vén vagy már, nem kölyök. - haraptam be ajkam, hogy ne röhögjem el magam.
- Ya! És a tisztelet hol marad? - borzolta össze a hajam.
- Ahol a matek órám. - igazgattam meg az elfuserált hajam.
- De ha nem bírsz követni megbüntetlek! - fenyegetőzve húzta közelebb a székem az övéhez. Én csak egy aprót bólintottam, majd tényleg belemerültünk a matekba. Először átfutottunk az alapokon, amiket még én is megértettem, de mikor egy számolásban egyszerre vannak számok és betűk megáll a tudomány. Hát még amikor egyenletrendszerként kell megoldani! Suga nagyon türelmesen magyarázta el harmadszorra is ugyanazt a feladatot, de csak azért se tudtam felfogni.
- Jungkook, de direkt csinálod ezt velem? - masszírozta homlokát. Tudtam, hogy ez lesz. Már most kihajítana innen, ami irónikus, hiszen ez az "én" házam leginkább.
- Sajnálom. - motyogtam.
- Komolyan ennyire nem érted? - dőlt hátra, ami hangos nyikorgással járt.
- Meg kell értened, én tényleg próbálkozom, de a számok összeesküdtek ellenem. Meg mi az, hogy még betűket is kell odarakni? Ráadásul nem mindegy, hogy az előjelük milyen? De miért nem mindegy? Aish! - vágtam le idegességemben a ceruzámat, ami vissza is pattant és az arcomon landolt, végül az ölemben pihent meg. Néhány másodperc csönd után Sugaból kitört a röhögés. Ha eddig nem voltam vörös, most tényleg lett rá okom.
- Hyung, legalább ne röhögj ilyen hangosan! - mérgelődtem, de ő csak tovább röhögött. - Ya! Hallod egyáltalán, amit mondok? - idegesen keltem ki a székemből, hogy magasabban legyek az ülőhelyzetben levő Sugánál. - Ha nem hagyod abba megütlek. - mondtam már inkább csak kínomban, mintsem fenyegetésként, mikor magára rántott. A nevetést abba hagyta, így csend telepedett közénk. Nagyon kínos csend. Egy nagyobbat szusszantva nézett fel rám komoly arccal.
- Mi legyen a büntetésed? - suttogta.
- He? E-ezt te se gondoltad komolyan... - mocorogtam karjai fogságában.
- Dehogynem. Én mindig betartom a szavam. - ejtett meg egy féloldalas mosolyt. Nagyot nyeltem. Vajon mit akar csinálni? Szorosabban kapaszkodtam vállába jeleket keresve arra, hogy mi lesz a következő lépése, de lehetetlen benne olvasni. Kényelmetlen volt ez a póz. Egyik lábam lábai között, - ezzel tartottam magam - a másik viszont félig combján feküdt, viszont az éppen csúszott lefele, így kénytelen voltam feljebb tenni. Fejemet lehajtottam, a hajam a szememb lógott. Annyira kínos! - Perverz vagy, ugye tudod? - hajolt lejjebb, hogy szemembe nézzen.
- Aish, miattad van! - morrantam fel. - M-mármint, nem konkrétan miattad, h-hanem a helyzet. - hadartam. Engedjen már el...
- Hm? - döntötte oldalra a fejét.
- Engedj el. - próbáltam határozottan szólni, több-kevesebb sikerrel.
- Halljam legalább, hogy "Hyung, kérlek engedj el." - vigyorgott.
- Suga! - ingerülten hívtam nevén.
- Ez koránt sem az... - sóhajtott. - De legyen. Majd behajtom később a büntetésed. Éhs vagyok. Van kedved enni valamit? - engedett el, majd mintha mi sem történt volna kisétált a szobámból. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Dühösen dobbantottam egyet a ábammal, majd arcomat csapkodtam, hogy ne legyen vörös - persze tudtam, hogy ettől csak rosszabb lesz.
- Áh, SoJung, ilyen hamar? - hallottam meg lentről Suga hangját. - Nem úgy volt, hogy sürgős? - folytatódott a beszélgetés. Sürgős? Mi lehet sürgős egy személyi edzőnek? Senki nem fog fogyni egy nap alatt.
- Későn értünk ki a helyszínre... - még fentről is hallottam, hogy anya hangja elkeseredett volt.
- Meghalt? - Suga szavaitól a vér is megállt az ereimben. Meghalt? Kicsoda?
Taehyung POV
- Kop-kop-koooooooooop. - vágódtam neki az információspultnak, ahol Jin ügyködött valamit a gépen.
- Taehyung? - pillantott fel a monitorról. - Mára nem vagy beosztva. - csodálkozott.
- Én nem is, de az a balfácán igen. - sóhajtottam. - És könyörgött nekem tegnap a kórházban, hogy vegyem át a mai kliensét, mondván, hogy elfoglalt személy, és elég jól fizet. A pénznek sose mondok nemet, te is tudod. - vigyorogtam.
- Ki könyörgött neked V? - rezzentem meg, mikor realizáltam magamban a hang tulajdonosát, aki a hátam mögül szólt.
- J-Hope? Várj, te mit keresel itt? Tökig be vagy gipszelve te meg itt rohangálsz? Egyáltalán mikor jöttél ki a kórházból? Megvesztél? - estem neki.
- Nyugi van tündérkém semmi bajom. Saját felelősségre távoztam. - vont vállat. Már amennyire tudott, mivel mankói nem igazán engedték.
- Saját felelősségre a seggem! Nem tudsz leülni s figyelni a körülötted lévőket, összevissza ugrándozol. Szerinted mennyire fog ez jót tenni a lábadnak? - szidtam le.
- Hja, ne reagáld már túl, olyan vagy mint egy zsémbes vénasszony. - intett le, majd Jinre nézett segítségkérően, de ő is az én pártomat fogta.
- Vagy visszamész magadtól, vagy úgy megverlek, hogy legyen okod bent feküdni! - fenyegetőztem.
- Uááá, az alien beindult. - röhögött ki. - Nemhogy az ágyban lennél ilyen harcias! - morrant fel.
- Mekkora egy seggfej vagy. - fújtatva hagytam ott, s a nekünk fenntartott öltöző felé vettem az irányt. Bunkó. Paraszt. Értelmifogyatékos.
- Ne is foglalkozz vele. Nem igazán érdekli más véleménye ezt te is tudhatnád. Mármint neki ez olyan, mintha szabályoznád. - közelített kedvesen Jin.
- Én is tudom. Nagyon JÓL tudom. - emeltem ki a jól szócskát.
- Akkor miért erőlteted? - ült le mellém miközben levettem a dzsekim és a pólóm.
- A múlt, a múlt. Nem lehet változtatni rajta, de az nem jelenti azt, hogy egy taplónak kell lennie. Meg ha neki nem, legalább nekem fontos az egészsége. - vettem fel az edzőtermi pólóm.
- De... - vágtam félbe.
- Nincs de. Az edzés után mindenképpen visszaviszem a kórházba és nem érdekel ki mit gondol. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de annyit verték... Mi van ha nem forrt be valamelyik csontja jól? Mármint terveink vannak, ha nem tudjuk megvalósítani összetörne. - szűrtem fogaim közül egyre idegesebben.
- Túlgondolod. Az érzéseid előbbre helyezed, mint a józan eszed. Azzal, hogy ráerőszakolod magad, még nem fog észrevenni. - mordult rám Jin, amin nagyon meglepődtem.
- Mégis miről beszélsz? - néztem kicsit félre.
- Tavaj szilveszterkot összeszűrtétek a levet, tudjuk. Felesleges is letagadnod. Mind hallottuk... - sóhajtott. - Azóta másabb vagy vele, apránként meglátszódik. - magyarázta.
- Mi van? El vagytok tévedve. Lefeküdtem vele egyszer. Először és utoljára. Reggel ugyanolyan tapló volt, mint most. Az első alkalmam volt, és még nekiállt feljebb. - fújtattam. - Csak egy hiba volt. Semmit nem jelent nekem, főleg úgy, hogy találkoztam a szőke hercegemmel. És az a kockás ing, baromi jól állt rajta. - áradoztam. - Inkább jövök össze vele, mint azzal a bunkóval. - emlékeztem vissza a boltos incidensre.
- Kitalálom. Sugának hívják. - rázta meg a fejét Jin.
- Honnan...? - csodálkoztam.
- Tőlünk jöhetett. NamJoon elcsábította. Lehet többször látod a herceged. - nevetett.
- Jó is lenne. - vettem át gyorsan a zoknim, felvettem a cipőm és már harcra kész voltam.
- Amíg a munkádban jól teljesítesz tudod, hogy nem érdekel minket. - kacsintott rám, majd megszólalt a telefonja. - Kim Seok Jin, tessék. Kicsoda? Park Jimin? Kórház? Lehetne lassabban? Megszökött? - a szavak töredezettek voltak, de így is értettem. Hamar kikaptam a kezéből a telefont. - Jó napot. Kim Taehyung. Csak nem J-Hoperól van szó? Ja. Persze. Hogyne. Megadom a címet, nem hiszem, hogy magától visszamenne, én meg maximum lila meg zöld foltokkal ájultan garantálhatom az odajuttatását. Fél óra múlva? Rendben. Viszlát! - tettem le. - Látod? Szerinted egy orvos a páciensek hány százalékát hívogatja? J-Hope titkol előlünk valamit. - forgattam a szemeim.
- Jó, lehet, hogy most igazad van. De miért az én számom? A tiéd nem lett volna jó? - gondolkodott el.
- Vagy csak jobban utál, mint hittük. Mindegy. Pár perc és itt lesz a pénzeszsákom, úgyhogy hálás lennék, ha a dokit te igazítanád útba. Kösz. - csaptam hátba, majd kimentem az öltözőből.
- Kim Tae Hyung-sshi? - jelent meg előttem egy világosbarna hajú, alacsony lány jó alakkal megáldva.
- Emm, igen. Kihez van szerencsém? Csak nem Kim Yeong Mihez? - hajoltam meg kicsit.
- De igen. Bocsánat a késésért, csak irtó nehezen tudom lerázni magamról a testőrséget. - kuncogott. - Gyorsan átöltözök és kezhetjük is. - sietett is el. Nem hazudott. Nagyjából két perccel később, mikor pont visszacsavartam az ásványvizes palackom kupakját meg is jelent.
- Remek. Kezdhetjük, Yeong Mi-sshi? Nem tudom pontosan J-Hope gyakorlatát, de szerintem az én tervezetemmel is meg lesz elégedve. Ma kezdjünk a futópadon. - és így kezdődött el a masszív másfél órás edzés. Közben egész jól elbeszélgettünk. Koránt sem volt idegesítő, mint egyes vendégek. Furcsának találtam, hogy felismert, ezért rákérdeztem a dologra. Kiderült, hogy J-Hope sokat szokott rólam mesélni, ami eléggé meglepő volt. Beszélgetésünkben érintettük a férfiak bunkóságát is, és meg tudtam érteni szegényt. Mi a gázabb? Az, hogy átéreztem, vagy mert ismerek ilyen atom bunkó személyt? Mielőtt végeztünk volna, még egy tippet adott nekem, miszerint, ha jobban próbálkozok meg tudom nevelni Hobit. Ez pedig egészen odáig fajult, hogy megadta a telefonszámát és én is az enyémet. Őrület! Mégis mióta játszom el a legjobb öri-bari szerepet? Jézusom. Taehyung, mit művelsz? Megráztam a fejem, majd udvariasan megvártam, amíg átöltözik s kikísértem. Mi a fenét művelek? Végülis megérte, elég nagy borravalót kaptam, és még jól is éreztem magam. Miután intettem egyet még neki, sietősen jött el mellettem egy fehér köpenyes fazon. - Um, Park Jimin? - érdeklődtem. Megállt.
- Igen, én lennék. Te pedig...? - mért végig.
- Kim Tae Hyung. - mutatkoztam be. - Mielőtt bemennénk, mennyire komoly? - dőltem neki a falnak. - Egyébként nem fiatal egy kicsit dokinak? Annyi idősnek nézném, mint amennyi én vagyok.
- Vehetjük komolynak is, meg nem is. Ismerem a fajtáját. Elhecceli a gyógyszereket. De ha sportember akkor meg tisztában kellene lennie a következményekkel. Van egy kisebb törés a csontján, szóval jó lenne ha még legalább három napot bent töltene, szedné a gyógyszert, majd aztán a röntgen megmondaná mennyire komoly. És igen, 20 éves vagyok, úgyhogy maradjunk a tegezésnél. - virította rám ezer wattos mosolyát.
- Akkor gyere. Nem lesz könnyű dolgunk. - vezettem be. - Hé, Jin. Itt a doki. Merre van J-Hope?
- Épp kiment a mosdóba. Jó napot, eredetileg velem beszélt telefonon. - nézett fel ránk végre valahára Jin, s mikor megtette egy pillanatra lesokkolt. Vagy sokkal inkább...? Minek is hívhatják?
- Áh! J-Hope van egy meglepetésem a számodra. - kiáltottam oda neki. - És ne kelljen NamJoont is kihívnom! - fenyegetőztem.
- Ewww, doki asszem rájött, hogy megléptem. - vigyorgot ártatlanul a gipszes lábú.
- J-Hope nem vicces... - sóhajtottam. - Csak menj vissza. A te érdekedben. - kérleltem. - Hallottam az állapotodról, és az orvosok nem rohangálnak csak úgy ki, légy hálás. - erősködtem.
- Majd én tudom, hogy mi a jó magamnak, rendben? - förmedt rám.
- És miért kell felemelni a hangodat velem szemben seggfej? - húztam felsőjénél fogva közelebb, így kicsit botladozott, mert elvesztette a mankókról az egyensúlyát.
- Bocs. Nem akartam. - fordította el a fejét.
- Csak fogadj szót. - hajoltam füléhez. - És ígérem, meg lesz a jutalma. Már ha érted mire gondolok, meg ha akarod... - a végére már totál kínosan éreztem magam.
- Ez most komoly? - tolt el, hogy a szemembe nézzen.
- Ja... - rugdaltam valami láthatatlan kavicsot.
- Mehetünk doki. - indult meg "szélsebesen" kifele.
- Hát akkor... - Jin hamar közbeszólt, ami nem rá vallt.
- Ha megint elszökne, csak hívjon és lerendezzük. - mondta nagy áhítattal. A doki kicsit elgondolkodott, vagy inkább fejben végig mérte Jint.
- Mindenképp. - nyalt végig ajkain a doki. - Még látjuk egymást. - vigyorgott, majd kilépett az edzőterem ajtaján.
- Hé. Föld hívja Jint. Itt vagy? - csettintgettem előtte. - Legalább ne vetkőztesd le a szemeiddel, különben szólok NamJoonnak. - figyelmeztettem.
- Hűséget vagy vakságot fogadtam? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét. - Bezzeg a te ajánlatodat meg se említsem, igaz? Deal? - nyújtott felém kezet.
- Deal. - ráztam meg. - Amúgy jó bőr, annyi idős, mint én. És én már tegezem. - öltöttem rá nyelvet. Beballagtam az öltözőbe, miközben a gondolataimat rendeztem. Mégis miféle románcok fognak még itt kialakulni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése