Suga POV
*12 évvel ezelőttre való visszaemlékezés*
Ez a nap is ugyanolyan szürkén indult, mint a többi. Akkor még csak tíz éves voltam, de már szürkén láttam a világot, ami mások számára oly gyönyörű és élettelteli lehetett. Régebben, még én is azt kívántam, bárcsak egy kis ideig más cipőjébe bújhatnék és elmenekülhetnék a gondjaimtól. Tényleg csak kevés időre. Boldog gyermek akartam lenni, együtt játszani, nevetni a többiekkel.Visszagondolva, lehet megbánnám, különben nem találkozhattam volna azzal, akit most mindennél jobban szeretek és meg akarok védeni, még akkor is ha neki ez nem esik le.
Szóval, tizennégy évvel ezelőtt, amikor nyolc voltam, apám meghalt tüdőrákban. Tudni illik, hogy vele mindig is jobban kijöttem, mint szülőanyámmal. Reggel ő kísért óvodába és iskolába, majd délután felváltva anyával, viszont ő mindig elvitt a játszótérre vagy vett fagyit. Félreértés ne essék, anyukámat is nagyon szerettem, csak apámmal jobban megtaláltuk a közös hangot. Na meg, anya többet dolgozott. Ráadásul mikor szegény apám elhunyt - tulajdonképpen magának és az idióta cigarettájának köszönheti - anyámnak még többet kellett dolgoznia, hogy el tudjon tartani. Át is kellett költöznünk egy kisebb apartmanba, ami egy szobás volt, kis fürdővel és konyhával a belváros kissé leamortizált részén. Hiába is, nehézkesen éltünk. Mozdulataink vontatottak voltak. Tudta mennyire érintett rosszul apa halála, de nem beszéltünk róla. Mindketten tudtuk, hogy csak rosszabb lett volna, ha felhozza a dolgot.
Telt az idő. Önállósodtam. Két évvel később, már egyedül intéztem a dolgaimat. Elidegenedtem az anyámtól. Apám halálának évfordulójának a napja is elérkezett. Aznap feketében voltam, anyám már előbb elhagyta a házat, de hagyott egy kis cetlit. Megmosolyogtatott. Nagyon próbálkozik, csak folyton elutasítom. Sóhajtva dobtam ki a kukába a papírdarabot, majd felöltözve iskolába mentem. Unalmasabb volt, mind eddig bármikor. Haza akartam menni. A levegő folytogatott, az idő esőre állt. Már azelőtt elpakoltam, hogy a csengő megszólalt így sikerült elsőnek elhagynom a hatalmas épületet. Lassan sétáltam haza. Féltem belépni az ajtón, ami két évvel ezelőtt keserűséget mutatott nekem. Remegő kezekkel tapadtam a kilincsre. Hallottam némi motoszkálást. Gondoltam anya jött meg. Ám pár másodperccel később egy férfi hang csapta meg a fülemet. Azonnal kivágtam az ajtót egy "apa" felkiáltással, amit egy éles hang követett. Egy fegyverből. Belém. Anyám felsikított. Nekiesett az ismeretlen fekete ruhás alaknak. Ocsmány vigyor terült ez az arcán, undorítóbbá téve az így is hatalmas vágással borított fejét, és idiótán levágott haját.
- Hoppácska, megcsúszott az ujjam. - nevetett fel, mire anyám erősebben ütni kezdte. Én a földön feküdve, tehetetlenül szenvedve néztem az elém tárulkozó mozdulatokat. - A férjed sokkal tartozott nekünk. - tette anyám álla alá a fegyvert, amire felnyögtem. - Hogy lehettünk ennyire mázlisták, hogy pont a mi területünkre költöztök? - sziszegte a képébe. Tenni akartam valamit, de túl gyenge voltam. - Szépen megnőtt a fiad, kárhogy megdöglik. - kuncogott. - De, nincs szívem elválasztani a fiút az anyjától, téged is a pokolra küldelek. - húzta meg a ravaszt. Anyám utolsó, elfuló lehelletével rám mosolygott és egy szeretleket motyogott, miközben könnyei folytak lefele, majd végleg kiszállt belőle az élet. Vörös vére beborította a falat, a padlón pedig lassan egybeolvadt az enyémmel. A férfi a kifelé vezető úton még belém rúgott egyet, amitől felnyögtem. Harcolni akartam. Meg akartam bosszulni, de testemből folyamatosan szállt ki az erő. Meg fogok halni. Biztos voltam benne. Levegőért küzdöttem, míg végül teljesen elvesztettem az eszméletemet.
Hatalmas fájdalmakkal ébredtem. Szemeimet nehezen nyitottam ki. Minden fehér. Kórházban lennék? Akkor anya? Mindkét irányba elfordítottam a fejem, de senki nem volt rajtam kívül. Csalódott voltam, és csak ki akartam sírni magam a szüleimnek. Egyedül voltam, és leírhatatlanul magányos. A falat bámultam. Nem tudom hány óra telt el, vagyhogy hány napja dekkoltam ott. Az ajtó egyszer csak kinyílt. A lehető legrosszabbra számítottam, de nem az a férfi volt. Három ember lépett be az ajtón. Egy nővér, és egy házaspár, talán.
- Szia! - köszöntött a nő. Nem akartam köszönni, elfordítottam a fejem. Mosolyától csak elundorodtam. - Sok mindenen mentél keresztül ilyen fiatalon. - ült le az ágyam szélére, míg a férfi a falnak dőlt, a nővér pedig leellenőrizte az állapotom majd kiment. - Nem akarom feltépni a sebeidet, hiszen még frissek. Mármint. Istenem. - nevetett zavartan. - Egyébként sem szeretném, de le kell tisztáznunk miért vagyunk itt. Én és a férjem... - mutatott a falnak támaszkodóra. - a koreai állampolgárok tanúvédelmi programjának leggjobjai vagyunk, ha szabad ilyet mondani. - hadarta tovább a magáét. - Hallottál már esetleg rólunk? - pillantott rám. Miért is fordítottam vissza rá a tekintetem? Talán a hangja miatt, ami lágy volt. Hívogató. Gondoskodó.
- Nem. - válaszoltam rekedtesen.
- Olyan emberekre vigyázunk, akik láttak esetleges gyilkosságokat és túlélték, illetve nagy eséllyel nyomoznának utánuk, na meg van még pár szempont, de ez most lényegtelen. - mosolygott kedvesen. - Remélem megérted, hogy segíteni akarunk neked.
- A szüleim nem fognak visszasétálni. Min akarnak segíteni? - kérdeztem.
- A továbblépésen. - szólalt fel a férfi.
- És ha nem akarok továbblépni? - álltam a farkasszemezést.
- Megkeseredett tizenéves szeretnél lenni? Szerintem ráérsz nyolcvan éves korodban is erre. Fiatal vagy még. Előtted az élet. Jó, persze, durva dolgokon mentél keresztül, de okkal élted túl. Erős férfi leszel, megvéded az új szeretteid és boldog leszel. - magyarázta. Valahol legbelül, nagyon mélyen elérzékenyültem. Mintha apámat hallottam volna.
- Mi fog velem történni? - adtam be a derekam.
- Nevelőszülőkhöz kerülsz. Amikor megláttunk, tudod én is örökbe szerettelek volna fogadni, annyira édes pofikád van. - simította meg az arcom. - De van egy hét éves fiúnk, akire alig jut időnk, és megszakadni a szívem ha kettőtöket kellene állandóan egyedül hagyni. Nehéz a mi munkánk. - sóhajtott. Én pedig éreztem, hogy évek óta először sírtam. Rég kaptam ennyi kedvességet. - Jaj, istenkém. Ne sírj. - nevetett a nő. - Majd tartjuk a kapcsolatot, sőt, én szeretnélek bemutatni a fiamnak, tényleg! - érzékenyült el ő is.
- SoJung! - szólt rá a férfi.
- Na de yeobo. Mondd, hogy nem imádnivaló, nagyon szeretni fogja az új családja, annyira sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett kresztül mennie. Olyan törékenyek. - szipogott a nő.
- Ha jobban babusgatod, mint a saját fiad, megmondalak JungKooknak. - ült ki egy "gonosz" vigyor a férfi, aki most már biztosan férj szájára. Megmosolyogtam a jelenetet. Aranyos volt.
-Ya! Lesz egy új fiam és kész! Vita lezárva. Egyébként is mi fogjuk felügyelni felnőtt koráig. - pusmogta.
- Visszatérhetnénk a tárgyra? - köszörülte meg a torkát a férj.
- Van még valami fontos, amiről tudnom kellene? - ültem fel kicsit.
- Igen. Először is, senkinek, még az új családodnak sem beszéletsz arról, hogy mi történt veled. Majd az irodai munkások csinálnak neked egy új profilt. Másodszor pedig, Min Yoongi, nem létezik többé. A neved mostantól Min Suga. A családnevedet mégse vehetjük el, szerintem. - mosolygott rám.
- Köszönöm. Megértettem. - próbálkoztam meg egy mosollyal, de szerintem pocsékra sikeredett.
- Nekünk viszont mennünk kellene. Pihenj. Még két napig leszel bent, azután elviszünk az új családodhoz. Addig is vigyázz magadra jó? - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elköszöntek és leléptek, bár még a folyosóról hallottam, hogy a férfi lekorholja a nőt a viselkedése miatt. Újból csak mosolyognom kellett, s könnyeim hangtalanul folytak le, majd lassan álomba merültem.
Teltek az évek, legalább két nevelőcsaládon estem át, végül egy egy özvegy nőhöz kerültem, aki közelebbi kapcsolatot ápolt a védlmezőimmel, ha mondhatom így. Ahogy ők is mondták, Min Yoongi nem létezett többé. Kifordultam önmagamból. Kamaszkoromban teljesen irányíhatatlan voltam. Rászoktam a cigire, ha tudtam ittam is, és alig voltam éjszaka "otthon". Iskolába sem jártam, pedig meg van az eszem hozzá, szimplán lusta voltam. Dolgozni nem akartam, így mondhatni ingyenélő lettem. A nő hamar megunta a viselkedésemet, s vagy elvisznek tőle vagy nem érdekli mi lesz velem. Király. Az érzéseink kölcsönösek voltak. Így történt, hogy bekerültem a Jeon családhoz.
- Wáó! Micsoda férfi lettél. - borzolta össze a hajamat egy alacsony nő, majd átölelt. - Szőke? Nem akarod ki nőni a lázadó korszakod? - kuncogott. A férfi kissé kényelmetlenül nézte a jelenetet. Meghajoltam előtte, de ő csak a kezétnyújtotta, és férfiasan kezetráztunk.
- SoJung, zavarba hozod szegényt. - sóhajtott. - Ne is figyelj rá, túlreagálja a dolgokot. - bámulta az eget.
- Na de drágám, tudod mennyire vártam ezt a napot? - nézett szúrósan férjére én meg csendesen kullogtam hátul mögöttük táskámmal a kezemben.
- Miért? - igen, viszont erre én is kíváncsi voltam.
- Nem tudom. - állt meg előttem döbbenten. Amikor először megláttalak, olyan érzésem volt, mintha a saját gyermekem lennél. Ha gondolod engem hívhatsz anyának, JunSo-t meg apának. - vigyorgott.
- Nem hiszem, hogy menne... - fixíroztam a földet.
- Igaz is. Mit is gondoltam. Ne haragudj. Viszont, mivel már felnőtt vagy kérlek tegezz minket, rendben? Amúgy sem vagyunk mi olyan öregek. - kuncogott.
- Idővel. - bólintottam.
-Gyakorold sokat. - ragadta meg a kezem és betuszkolt a kocsi hátsó ülésére. - Tudod, sokat meséltem neked a fiamnak. Mondtam, hogy mennyire klassz vagy, bár a lázadozásaidat kihagytam, nem bírnék el vele. Ő is alig várja, hogy találkozzon a bátyjával. - hadarta.
- Bátyja? - kerekedtek ki a szemeim.
- Ne haragudj rám tényleg. Csak tudod, mindig is szerettem volna egy idősebb fiút mellé, annyi munkánk van. De, nem akartam tolakodó lenni kiskorodban, még így is az vagyok... - lábadtak könnybe a szemei.
- Semmi baj. Kicsit kényelmetlen, de nem ez a legborzasztóbb dolog, ami történt velem. - mosolyogtam rá.
- Annyira édes vagy! - nyúlt volna hátra, ha JunSo nem szól rá.
- SoJung, kérlek. - figyelte közben az utat.
- Jó-jó. Leülök. - sóhajtott.
Az út körülbelül háromnegyed óra volt, s a többi része csendben telt. Mikor megérkeztünk a házhoz, kicsit izgatott lettem. Most tényleg lesz egy öcsém, vagy micsoda? Visszafordulhatok még, ugye? SoJung megszorította a kezem, miközben JunSo kinyitotta az ajtót és előre engedett minket. Nagyot nyeltem. Adja isten, hogy ne legyen itthon. De miért ne lenne? Bár, nem rohant a képembe, ami jó jel.
- Kookie, megjöttünk! - kiáltott fel az anyja az emeletre. Kookie? Még a gyereknek is aranyos neve van? Halk léptekkel érkezett meg az öcsém elénk, és unott képpel bámult. Eh?
- Szia, Suga vagyok. - mutatkoztam be.
- Jungkook, örülök, hogy megismerhetlek hyung. - virított rám egy ezer wattos vigyort. Az előbb még unott volt, mi van vele? - Anya, a matek tanár felmondott ma. - fordult anyjához, miközben ő adott neki két puszit.
- Már megint? - szállt be az apja a beszélgetésbe.
- Nem tehetek róla... - dünnyögte.
- Fiam, ennyire nehéz megérteni? Mármint hányadik is? Hatodik? - számolta az ujjain SoJung.
- Nyolcadik... - nézett el a másik irányba, mire akaratlanul is felnevettem, amire ő elvörösödött.
- Hyung. - nyüszögte.
- Bocsi, de ez hihetlen. Annyira új volt nekem ez az egész, hogy pár percig még el is hittem, hogy ez az én normális családom, de hamar megkomorodtam. - Elnézést, de elég fárasztó napom volt, melyik lesz az én szobám? - váltottam hangnemet, ami már sokkal ridegebb volt.
- Jungkook, mutasd meg neki. - unszolta az anyja.
- Gyere. - mentünk fel a lépcsőn, majd elhaladtunk egy szoba mellett, amiből kicsit hangosabban szólt a zene, majd a mellette lévő szobára mutatott. - Az a tiéd. Mindjárt jövök. - vonult el, én addig meg bevánszorogtam az új szobámba. Számomra nagy volt, és szürke. Halk kopogás, majd talpak topogása.
- Tessék. Anyuék ragaszkodtak hozzá. - rakott le az asztalra két dobozt. Egy kisebbet meg egy nagyobbat. - Hallottam, hogy nem lehetett eddig telefonod, így a legjobbat szereztem be. - nyomta bele a kezembe. - Anya, apa, meg az én számom van benne eddig. Ja, meg egy laptop. Már nagyjából mindent feltelepítettem, amire szükséged lehet, tehát működőképes. Bár még kell egy-két nap mire megcsinálom a saját vírusírtó programom, így addig a telfonodon netezz, oké? Ha meg lesz felrakom a te gépedre is. - vigyorgott. Tökre beleélte magát.
- Köszönöm, vagy mi. Jó vagy az ilyenekben? - kérdeztem.
- Jobb is lehetnék. Ez még semmi, csak anyuék próbálnak lebeszélni róla. - sóhajtotta.
- Miért? - csodálkoztam.
- Én se tudom. Na mindegy is. Hallottam, hogy a szüleid kiköltöztek külföldre, és most nálunk fogsz lakni. Már kíváncsi voltam. - mosolygott rám. Szüleim? Külföld? Tudja ez a srác egyáltalán, hogy mit dolgoznak a szülei?
- Ja, igen. Nem volt kedvem kimenni velük. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Gondolom fáradt vagy. Majd még holnap beszélünk, én úgyis itthon vagyok mindig. Meghát te is. Legalább végre nem fogok unatkozni. - nevetett. - Ha kell valami csak gyere át. Jó éjt! - intett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Egy ideig még figyeltem az ajtót, majd eldőltem az ágyban. Az én ágyamban. Az álom hamar megkörnyékezett. Annyira furcsa volt, mégis évek óta először otthon éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése